Tisztítótűz

Tisztítótűz

 

Már vagy fél órája rátértek a főútra, de még egy szót sem szóltak egymáshoz. Nyomott volt az idő, reggel néhány csepp eső is esett. Egyáltalán nem úgy tűnt, hogy olyan napjuk lesz, mint ahogy a Józsi emlegette, mikor meghívta őket. „Gyerekek, gyertek, mindenki ott lesz a régi csapatból, és olyan bulit csapunk!” Oké, hogy ott lesznek, de Linda szinte senkit sem ismer közülük, esetleg a Jocót, és Gyuszi is kicsit szűkölve gondolt a találkozásra, nehogy valakit ne ismerjen fel. Néha a feleségére pillantott, jobb lenne, ha ő szólalna meg előbb. Az a reggeli telefon megfagyasztotta köztük levegőt. Egyszerűen nem tudta megmagyarázni az asszonynak, miféle hívás volt. Sosem volt köztük hangos vita, de most nagy önuralom kellett hozzá, hogy össze ne zördüljenek.

– Nem is hallottam, hogy hívnak, csak beszéltél bele – szólalt meg az asszony, mintha most fedezett volna fel valamit.

– Hogy nem is… – bámult mereven a férfi az előtte haladó autóra. – Nem is csengett ki, valóban. De… de fel kellett vennem. Valaki hülyéskedhetett velem. Nem értem! Öregasszony hang volt. A másik nem annyira, de az meg csak sikoltozott.

– Mi van veled? Állj már le!

Gyuszi lehúzódott a buszmegállóba, nem tudott jobbat. Majd, ha jön egy busz, tovább mennek, de most muszáj volt. Összefolyt előtte a forgalom, nem tudta érzékelni, melyik jármű jön szembe, és hogy az a pirosság most távolodik, vagy közeledik.

– Oké, nincs semmi, csak az a sikoltozós asszony megint a telefonban.

– Nem szólalt meg, csak képzelődsz. Lehet, hogy a cukrod szaladt fel, attól vagy ilyen.

– Nem képzelgés. Hallottam. Rendesen hallottam. Jön az a busz, mennünk kell, ide fog beállni!

– Lassan menjünk, és ha újra érzed, hogy valami nem jó, azonnal állj le – Linda hangja tele volt félelemmel.

– Az öregasszony beszélt is, de ez csak sikoltozik. Itt a telo mögöttem a hátsó ülésen, hogy a csudába hallhattam?

– Én nem hallottam semmit.

– Jól van, most csak egy pillanatig nyavalygott, már csend van. – Gyuszi hangja kezdett megnyugodni.

– Azt se tudom, hova megyünk, erre még ezek a rosszulléteid is. Jocó bácsiéknál kétszer voltunk, mióta együtt vagyunk, a rokonokat meg csak hírből ismerem. Hol van az a tanya, amit a Julcsi néni emlegetett?

– Az már nincs meg, rég eldózerolták, csak emlegetni szoktuk, mert ott laktak a nagyiék. Egy rét maradt a helyén, a két eperfa még most is ott áll, ahol az udvar volt. Ott várnak bennünket. Péter már biztosan kint van, mert még este kivitték az asztalokat, meg mindenfélét, hogy reggel alágyújthasson a bográcsoknak.

– Telefonon már sokakkal beszéltem a családodból, de azért jó lenne, ha együtt maradnánk, míg kicsit összeismerkedek velük. Ja, meg be ne rúgjatok nekem, mert otthagylak, és busszal jövök haza.

– Hehe – szólt vissza csúfolódva a férfi, majd elnevette magát.

Gyér volt a forgalom, a táj is csak ismételgette önmagát. Linda hátra nyúlt a könyvért, ami nélkül sose keltek útra, és olvasott. Gyuszi gondolatai visszaszálltak az időben oda, amikor még nyüzsgő élet volt a tanyán, A Papa névnapját mindig megülték, olyankor két lovaskocsi is volt az udvaron, a kocsioldalhoz kikötött lovakkal. A húsz unoka, apraja, nagyja kiabálva rohangált, mikor fogócskát játszottak, vagy óriási lett a csend lett a környéken, mert akkor éppen bújócska volt. Az asztalok a fa alatt nyújtóztak, a felnőttek meg csak énekelgettek.

A nagybácsi egyszer csak odahívta a gyerekhadat az asztalhoz, és nagyon komolyan szólt hozzájuk. – Az erdőig mehettek, de a fák közé már nem szabad!

 Hallották ők már a történetet úgy fél füllel, de nem sokat törődtek vele. Igaz, egyikük sem mert volna bemenni, de a büszkeségük nem engedte, hogy bevallják. Úgy hírlett, hogy a nagyapa dédanyja egyszer bement oda még a negyvennyolcas forradalom előtt pár évvel, de bele is őrült. Aztán elkóborolhatott, mert soha többé nem látták. Olyan titokzatos erők működnek ott, hogy ép elmével nem jött még ki onnan senki. Boszorkányok lakták a kiserdő közepét valamikor. Szinte minden összejövetelen szóba jött. Máskor sose emlegették, csak mikor sokan voltak, és párszor kiürült a boroskancsó, akkor hozta elő valamelyikük a dédi-dédi esetét.

– Tudod, kinek a hangjára hasonlított az a reggeli hang? – szólalt meg tétován Gyuszi. – Julcsi néniéjére. Nem volt igazán felismerhető, mégis, mintha ő lett volna.

– Lehet, hogy valóban telefonált, csak rossz a telefonod? – tétovázott Linda.  – Marhaság, nem lehet az. Most ez mi? Vedd már fel!

– Te is hallod?

– „Istenem segíts! Megöl, kitépi a lelkemet!” – ezt üvölti.

A férfi hátra nyúlt óvatosan, épp hogy elérte a telefont. Bármit csinált is vele, a hang csak darálta az eszelős szöveget.

– Dobd ki, rothadjon meg! Szétnyúzza az agyamat. – Linda nagyon kikelt magából. – Add ide!

Olyan hévvel kapott a férje kezéhez a telefonért, hogy majdnem a korláton kötöttek ki. Nem is nézett rá, csak markolta a sötét szerkezetet, és kivágta a lehúzott ablakon

– Bolond vagy? – nézett a feleségére Gyuszi. – Meg se állhatok itt, mert kipasszíroz egy kamion. Százezer oda.

– De jó! – lihegte az asszony. – Azt hittem, szétrobban a fejem. Hagyd, majd egyszer megkeressük.

– Tényleg jó! Ott egye meg a fene. Hú te!

Mennyei volt az új csend. A mellettük elhaladó kamion, és a közelben zakatoló vonat hangja szinte simogatott. A szembe sávon robogó autó is kedvesen simult az elsuhanó fák látványába. Élvezték a nyugalmat, meg se szólaltak, míg az ismerős falu házait meg nem látták.

– Nézd, ez már Kékkő! Ott a kastély, az, a nagy fa mellett – csillant fel Gyuszi szeme. – Még pár kilométer, és Hörgőfalván vagyunk.

– Az a tanya, vagy az erdő, amiről beszéltél, túl van a falun?

– Nem! Lehet, hogy be sem megyünk a faluba. Az erdő itt lesz a két falu között. Nem olyan nagy erdő ám az. Talán ötvenhektáros, ha lehet.

A szőlősorokon túl hamarosan feltűnt az erdő, a vidék nyugalma érezhető volt. Két kocsi előzte meg őket gyorsan egymásutánban, majd egy harmadik kezdett előzésbe, de meglepetésükre fékezett mellettük. A lehúzott ablakból Jocó bácsi kiabálva üdvözölte őket. Mosolya nem volt őszinte, úgy tűnt, mintha savanyúcukrot szopogatna. Fancsali ábrázata elrontotta az előbbi jó hangulatukat. Örülniük kellett volna a találkozásnak, mégis ösztönösen próbáltak lemaradni. Szerencsésnek érezték, hogy azok mindjárt az erdő után lefordultak, ők viszont egy lejáróval túlmentek, és a régi úton zötykölődtek az eperfák felé.

Páran a hosszú deszkaasztalok mellett ültek, és hevesen vitáztak, egyedül Péter serénykedett. A kocsiból kiszállva megcsapta fülüket, vagy inkább az agyukat néhány idegesítő beszédfoszlány. Nem az ott ülők hangja volt, inkább csak úgy hozta a fuvallat. A parolázás olyan természetességgel történt, mintha tegnap váltak volna el egymástól. Linda mindhárom nővel beszélt már telefonon, ezért szinte folytatták az akkori témákat. A feszélyezettség valahogy mégis ott maradt köztük.

– Dezsőkém, vidd már azt a rohadt telefonodat innen! – Macus fakadt ki először.

Talán már előtte is téma volt a telefon, mert Lajoska lökött egyet az asztalon lévő telefonon, és a fiatal srác felé kiabált. – Vidd innen, főzzön rajta valamennyit Péter, hátha megjavul! Mindhárom kocsi ide igyekezhetett, mert vagy tízen jöttek az erdő felől, át a gyümölcsösön. Jocó bácsi lépkedett középütt, a fiatalok meg körülötte. Idegesen magyarázott, mindenki rá figyelt. Mire ők is odaértek az asztalokhoz, már valami stratégiáról beszéltek.

– Mi a baj, öregem?– érdeklődtek feléjük fordulva Gyusziék, majd újabb üdvözlések, nagy összeborulások a rég nem látott haverokkal, menyecskékkel.

– Julcsi nem ért haza, pedig innen már egy órája elment – szólt a bográcsokban kavaró férfi felé fordulva. – Már legalább egy órája, ugye Péterkém?

– Biztosan valakihez bement, mert innen negyedóra hazáig, és hát el nem repülhetett. Az úton összetalálkoztatok volna vele, ha nem ment be senkihez.

– A Tökösjózsi ott állt a buszmegállóban, azt mondta, ott ugyan nem látta elmenni. Addig meg ház sincs – méltatlankodott az öreg.

– Arra tolta a biciklit, amerről jöttetek. Az erdő mellett fel sem ült, míg láthattam – jött oda Péter is, és átadta a fakanalat egy fiatalasszonynak. Lehet, hogy eltapostátok a nyomot, de néhol látszódhat, hogy elért-e a műútig. Legalább addig érdemes lenne végigmenni.

Két srác indult visszafelé, hátha megtudják a nyomokból, valahol bement-e a gyümölcsösbe, esetleg az erdő szélén tűnik fel egy árulkodó jel. Senkinek sem volt maradása, mindenki indult volna keresni az asszonyt. Jocó bácsiékat biztatták, menjenek vissza kocsival lassan, hogy megfigyelhessék az árkot is, bár lehet, hogy mégsem tűnt el, csak elkerülték egymást. Hiába volt minden biztatás, a kocsijaikhoz csak nem akartak visszamenni. Talán azért, mert az idegesítő beszéd egyre erősebben hallatszott.

– Vigyed már Dezsőke azt a vacak telefonodat messzire, megőrjítenek azok a hangok! – kiabált Macus az öccsének.

– A telefonból jönnek? – kérdezte ingerülten a rózsaszín ruhás lány, aki talán Jocó bácsi unokája lehetett.

– Vagy valami hülye mikrofonjából – dörmögte egyik fiú. – A falu felől hozza a szél a hangokat.

– Nem hiszem, a kocsiban is hallottuk. A sógor káromkodott is, hogy honnan a francból nyivákolnak azok a nők.

– Nem hallanánk, ha arról jönne, mert az erdő nem engedné.

Az erdő melletti út egy dombocskán haladt keresztül, innen is látszott a két kocsinyom. Figyelték, a fiúk mikor haladnak át rajta, mert azon túl máris ott a műút. Akárhogy is düllesztették a szemüket, csak egy emberkét láttak ballagni. – A Ferike az – hallatszott –, a keresztfit viszont nem látom! –

Sörösüveggel a kezükben mondták a magukét, de senki sem indult, hogy komolyabban nekilásson a keresésnek.

– Nincs véletlenül egy Seduxen valamelyiketeknél? – Macus sehogy sem tudott lazítani, hát kibukott belőle.

Az nekem is jól jönne, mondták páran a hölgyek közül, de a férfiak is felkapták a fejüket a kérdésre. Ha nem látják meg a keretszfit a szilvafasorból kilépni, ők is odasorakoznak a gyógyszerért.

– Öcsém, te nem mentél végig? Ferikét most láttuk a dombon átmenni – indult meg Jocó bácsi nagy hanggal a legénykével szembe. – Mi van, nem láttatok semmit? Vagy láttál valamit, ami…?

– Nem láttuk a biciklit az út mellett. Én bementem a szilvafák közé is, de sehol se látszódtak nyomok. Az erdőbe meg biztosan nem megyek be.

– Miért jöttél vissza? A Ferike is jön?

– Nem jön, ő kimegy a végéig. Ott hagytam, mert összevesztünk. Csak röhögött rajtam, hogy nem akarok bemenni az erdőbe. Nincs igaza, mert azért is bementem vagy tíz métert… vagyis majdnem annyit. Kiröhögött, hogy félek.  A hülyegyerek azt hiszi, megijedek mindenféle hangoktól, pedig az ő feje a beteg.

–  Csendbe legyél kisfiam, tudod, hogy az anyja mennyire ideges lesz, ha a Ferikét leszólják. Ő olyan, amilyen. Rendes gyerek, csak kicsit lassúbb az esze.

– Pedig azokat a hangokat neki is hallania kellett.

A beszédfoszlányok egyre csak hullámoztak, mintha a szél játszott volna velük. Hiába vitték a távolabb álló kocsikba a telefonokat, az őrjöngő hangok továbbgurguláztak, legfeljebb percekre halkultak kicsit. Dühítő volt, hogy mindig ugyanazok a szavak szűrődtek ki a majdnem érthetetlen sikoltozásból. A fiatalabbnak tűnő nő mélyről feltörő hangjaiból: „Istenem, fáj, megégek, én sohasem” foszlányok ismétlődtek. Az idősebb hang sikoltozásából néha csak annyi volt kivehető, hogy: „ne, ne!” Néha zeneszerűvé változott a távoli hangorkán, úgy tűnt Beethoven ötödik szimphoniájának felerősödő hangjai festik alá a szavakat: „Nem akarom! A fejem! Szétrobbanok!”

– Jön a Ferike visszafelé, nézzétek, már átjött a dombon!

– Valamit hoz! – kiabált a bogrács mellől a lány. – Biciklit húz maga után! Ferike még nem tud biciklizni? Nem értem!  Ez nem a Julcsi biciklije. Menjetek már elé!

Néhány férfi megindult a szilváson keresztül, majd egymást túlkiabálva lassan mindenki nekiiramodott.

Ferike anyja szaladt elsőként a fia felé, és hamarosan néhány férfi is a nyomába szegődött. Hirtelen, mintha üvegfalnak ütköztek volna, megálltak, és kiabáltak: – Gyere gyorsabban! Miféle biciklit hozol te?

A zene, az őrjítő hangok felerősödtek, és mint dühös szellők lökték szembe őket. Egymást túlkiabálva magyarázták, hogy ebből elég, és induljon már valaki a fiú irányába. A három kocsi, amikkel Jocó bácsiék jöttek, az erdőtől távolabb parkolt, de odáig sem akart menni egyikük sem, inkább bevárták a gyereket. Ferike a maga tizenhét évével azért nem volt már annyira gyerek. Fizikailag fejlett volt, szellemileg inkább a tízévesekkel tartott, így mindenki szemében gyerek maradt. Megkönnyebbülésükre végre odaért a csapathoz. A biciklit fogdosták, az bizony mégsem passzolt. Csajdavári nénje szava állította meg a találgatást.

– Ez a Nórika bicaja! Honnan vetted ez Ferikém? Nórika hol van?

– Nincs Nórika, nincs Nórika! Csak ott volt, ott volt. Ezért mentünk, bicajért. Lajcsi félős, nem mert jönni tovább. Én nem vagyok félős.

– Jól van, minden jó – simogatta Jocó bácsi a gyerek fejét. – Másik bicajt nem láttál? Ezt hol találtad?

– Ott volt, majdnem a kövesútnál. Lehetett látni a fákon belül. Kilátszott kicsit, kilátszott.

– Biztosan volt ott másik is – szóltak közbe többen. Nézzük meg, honnan hozta a gyerek!? Menjetek kocsival, igaz csak háromszáz méter, de hamarabb értek.

Senkinek nem akarózott a kocsikhoz menni. Inkább szabadkoztak, hogy jobb lesz a másik bejárón kimenni a műútra, úgyis ott kell valahol keresni Julcsi néni biciklijét is az erdő sarkánál. Mert úgy vélték, legjobb lenne, ha Gyusziék kocsijával mennének, mert ők arra jöttek be, hát Gyuszi intett, menjen, aki befér. Ferike akkorra már az erdő sarkánál várta őket, és vigyorgott, hogy szaladva hamarabb ért oda, mint azok autóval.

– Mutassad gyerekem, hol volt az a bicikli?

– Itt, itt! – mutatott a nagyfiú úgy tíz méterre a szélső fától. – Gyertek be, gyertek már! Ott is egy bicikli – fordult oldalra, egy bokor felé.

A férfiak egymásra néztek, de egyikük sem mozdult. Gyuszi épp indulni akart, mégis visszahőkölt, mert a hangok éppen akkor hullámoztak legtaszítóbban. Teljesen biztosak voltak benne, hogy az erdő közepe felől jönnek, és abban is, hogy valakinek be kellene menni.

– Piros a színe, Ferike?

– Piros, tiszta piros.

– Akkor a Julcsié! Hozzad ki, kisfiam! – biztatta a gyereket Jocó bácsi.

– Szétkúrja az agyamat az a zene, a fenébe! – méltatlankodott Gyuszi egyik régi haverja. Le kellene állítani valahogy, aztán végig fésülnénk az egész erdőt. A bicikli mellett nem láttál valakit? Julcsi néni nincs arra valahol összeesve? – fordult a fiú felé.

– Nincs Julcsinéni, nincs. Csak taposás van arra befelé.

– Mit beszélsz? Vannak nyomok arra beljebb? – Az öreg Jocó idegesen kapkodott, és két kézzel kapaszkodott a gyerek karjaiba.

– Induljunk egyszerre mindnyájan, közel egymáshoz, és fésüljük végig az egészet.  – A pirosinges idősödő férfi szólogatott közbe.

– No, menjünk már! – noszogatták egymást.

– A mentőket kellene hívni, minden perc számít. Valami bajuk történhetett.

Jó ötletnek tűnt, bár egyetlen telefon volt, az is a csomagtartóban lapult bedobva. Alig tudtak kapcsolatba lépni az ügyelettel, mert amint hozzáértek a készülékhez, a sikoltozós hang felerősödött. A vonal túloldalán lévő hölgy rákérdezett, hogy a sérültek hangját hallja-e, és biztosította őket, azonnal ott lesz az egyik egységük.

Ferike otthagyta őket, szaladt vissza a bogrács körül hangoskodó társasághoz, és egyre azt kántálta: – Két bicikli, két bicikli, de nincsen ott senki

Tanakodtak, hogyan legyen tovább. Az tűnt a legkézenfekvőbbnek, ha mégis megnézik, hol voltak azok a biciklik. Bár az erdő mellett mentek, mégis tartották a tisztes távolságot. Néhányan még árnyékot is véltek elsuhanni a bokrok közt. Azon imádkoztak, csak azok a hangok abbahagynák már!

A gyerek kimondottan élvezte, hogy egyszerre főszereplővé lépett elő. Az akácerdő fái közt rugdosva az avart kiabált ki.

– Én vagyok a legbátrabb, én vagyok a legbátrabb…

– Ott nem kiabálnak hangosabban, mint itt? – kérdezte Marika. Feltűnt neki, hogy a Feri gyerek felszabadultan szaladgál össze-vissza, míg a többieket meg a guta kerülgeti.

– Itt nem kiabál senki. Senki sem kiabál. A sógorék a műútnál, azok kiabálnak.

Egy pillanatra meghökkentek a választól, de hát a butuska Ferikétől mit is várhatnának. Kint a műútnál valóban hangoskodtak. Tisztán lehetett hallani, hogy valaki azt kiáltja: ”Jön már, most fordult rá az egyenesre”. Mire mindenki az erdő sarkához ért, lefékezett a mentő. Ketten szálltak ki belőle. Éppen kérdezni akartak, mikor a sofőr utánuk szólt: – Menjetek csak, én megfordulok, úgyis arra kell mennünk! Mi az Isten ez az üvöltözés?

– Menj csak – intett a segédápoló. – Hol a beteg? Ezt a zenét meg halkítsák már le! Ezek a hülye modernek olyanok, mintha nyúznák őket.

 – Hol a beteg, kérem? – nézelődött az orvos. Furcsállta, hogy ennyi ember itt, és a beteg meg sehol.

– A Ferike odavezeti magukat. – Marikának jött az ötlet, hogy ez lehet a kiskapu ebben a bolondos helyzetben. – Menjél Ferike, mutasd az utat, merre van az a nyom. Hamar, menjél csak!

Hárman indultak útnak. A doktor különösnek tartotta, hogy Ferikén kívül senki nem megy velük. – Nem is baj, gondolta, mert, ha ezek valami bulizó társaság, jobb, ha nem lábatlankodnak.

Valóban volt egy csapás az avaron, mégis úgy érezték, itt valami óriási gond van. Az a hang már nem is hangnak tűnt, inkább olyan volt, mintha az agyukat smirgliznék, millió szúrással gyötörnék ott bent. A szemük is csalt, mert olyan árnyakat láttak suhanni, amit az eszükkel képtelenek voltak elfogadni. Az orvos sejtette, hogy ezek már az álombéli rémképek előjátékai.

– Vissza, gyerünk vissza, szétnyúzza az agyamat! – kiabálta az orvos. Ahogy megfordult, látta, hogy a segédje vagy tíz lépéssel távolabb visszafelé támolyog, és kezeivel erősen kapaszkodik a fákba.

Ahogy kiértek az erdőből, a két mentős ingerülten nézett körbe. Még mindig hallották a hangokat, de az emberek közelsége miatt a halkuló zene már elviselhetőbb volt.

– Ne csináljanak már hülyét belőlünk, emberek! Az őrültek báljába küldenének, betegről meg szó sincs. Azt hiszik csupa szórakozás a mi szakmánk? – lihegett a doktor. – Drága lesz ez maguknak!

– Mi van, doki? – kiabált a sofőr, aki éppen akkor végzett a megfordulással. – Hívásunk van, mit válaszoljak?

– Megyünk! Ez csak ugratás volt. Életek múlhatnak az ilyen buta vicceken – szólt még vissza az orvos, miután beszállt a mentőbe. – Maguknak pszichiáter kellene – hallatszott a távolodó mentő lehúzott ablakából.

– Elszaladtak. Ezek az orvos emberek elszaladtak – bámult már Ferike is értetlenkedve.

– Ilyen nincs!  Feljelentem ezeket a mentősöket. Úgy kirúgatom őket, hogy a lábuk sem éri a földet! – kiabált magából kikelve Lapos Feri felesége.

– Drága Kingácska, hiába rúgják ki őket, ha itt a mi betegünk csak haldoklik tovább – simogatta vigasztalón a dühös asszony hátát Lajos bácsi.

– Mit legyen akkor most, mondják már meg! Valamit tennünk kell! – lihegte még mindig siránkozós hangon Kinga, és óvatosan hátra nyúlva eltolta az öreg egyre lejjebb csúszó kezét.

– Papot kell hívni, az legyen az első! – válaszolt reszelős hangon Böske néni, aztán beleszívott a cigarettájába. – Menjenek a férfiak, és kérjék meg a plébános urat.

Gyuszi szemével kereste a feleségét, aki az erdőtől vagy húsz méterre traccsolt az asszonyokkal. Tudni akarta, neki mégis mi a véleménye, menjen-e ő a papért, vagy próbáljanak meg valahogy lelépni, mert nagyon elege volt már az egészből. Látta, hiábavaló agyalnia, hogy tudnának ebből kimaradni, vagy legalábbis messzebb kerülni a történésektől.

 Mindenki őt nézte. Az ő kocsija volt itt kint, és úgy tűnt senki sem akart felelősséget vállalni semmilyen akcióért.

– Akkor hogyan legyen? – nézett körbe. – Én hiába megyek, engem nem ismer a pap. Ha azzal a szöveggel állok elé, hogy itt haldoklás forog fenn, azt hiszi meghülyültem, vagy bolondot akarok csinálni belőle.

Azonnal lett jelentkező, és percek múlva már Hörgőfalva felé hajtottak. Mintha kicserélték volna a társaságot, mert, ahogy távolodtak, úgy jött meg a jókedvük.

– Elhozhattunk volna egy üveg bort, lehet, hogy megvárakoztat bennünket az atya – sopánkodott Kakukk sógor.

– Hátha megkínál bennünket! – kockáztatta meg Prütty Feri, aki még reggel kerekezett ki Julcsi nénivel.

– Engemet kitehetnétek, majd utánatok megyek, meg kell néznem, bezártuk-e az ajtót – hajolt Gyuszihoz Misi, az unokatesó.

– Értsétek meg, ott a helyünk! Nem lóghat meg senki.

Hamarosan a paplakhoz értek. Kínos volt elkezdeni, miért is jöttek. Hárman is magyarázták, hogy szenved a Julcsi néni, és a Nórika is milyen sikoltozó hangokat hallat. Meg az is lehet, hogy pár órájuk van hátra, hát csak igyekezzen a tiszteletes úr, nehogy késő legyen. Egy kísérletet azért tettek, hátha megkínálná őket a tiszteletes. Kakukk sógor erősen célozgatott a Zacsi Borászatra, amelyik a misebort szokta hozni, de a papnak kisebb dolga is nagyobb volt ennél.

Pár perc múlva indulhattak volna, amikor kiderült, a pap nem fér be a kocsiba. Az unokatesó röhögve szállt ki, hogy akkor ő marad, de ahogy a pap mellett félreállt, egy pillanatra hallotta az erdei zenét, és a sikoltozó hangokat.

Kínossá vált a visszafelé út. A pap telefonjából előkúszó hangokat mindnyájan hallották. Egyedül ő mosolygott furán, amikor kérdezték, nem zavarja-e ez a kellemetlenség. Bevallotta, kicsit restüll hall, talán ez az oka, bár lehet, hogy a hirtelen jött fejfájása. Szótlanul haladtak. Csak Gyuszi pillantott néha a papra, de az valószínű, imádkozott. Mikor megérkeztek, megkönnyebbülés ült ki az arcokra, hogy végre magyarázat lesz erre a kegyetlen helyzetre. A papot mindenki ismerte, aki a két falu valamelyikében lakott. Tanult ember, és hát ott a kereszt a kezében. Körbe fogták, volt, aki úgy tett, mintha imádkozna, mások meg örültek, hogy megérkezett a tiszteletes úr.

– Merre megyünk, gyermekeim? – kérdezte.

– Az erdőben hallani a hangokat, atyám – nézett arra Jocó bácsi. – Ferike gyere hamar! – kiáltott a gyerekért.

Ahogy közeledtek a húsz méterre levő erdőhöz, úgy maradoztak le az emberek. Mire a fák közé értek, már csak hárman ballagtak a csapáson, amin az előbb a mentősök is jártak. A pap hangosan imádkozott, Ferike mozdulatait leste, ahogy egy elé hajló ágat oldalazva került ki. Csak Jocó bácsi hangos sóhajtozására nézett hátra, amitől elkezdett forogni vele a világ. Kapóra jött a nyöszörgő ember most, mert a fejfájása olyan görcsökkel gyötörte, hogy nem tudott tovább maradni a méltóságos állapotban. Megindult ő is visszafelé, az öreg után. Kínjukat látva Ferike kétségbeesve kérdezte: – Segítsek, tisztelendő bácsi, segítsek? Segítek akármit, ha kell, mindent, ha kell. Én nem félek az erdőben.

Menekülőre fogták a dolgot, mert a papnál lévő telefon még jobban felerősítette a félelmetesen visítozó hangokat. A szélső fáig szaladt eléjük Fruzsina, és mint aki üvegfalnak ütközik, úgy pattant vissza a telefon hangjától.

Ferike ugrálta körül a két lihegő embert.

– Vissza kell hívni a mentősöket! – mondta felemelt hangon Böske néni. – Mire való az a rohadt telefon? Csak hogy ijesztgessen? Gyuszikám, szóljál nekik!

Fél óra múlva újra megjelent a mentő. Csak a sofőr szállt ki, és fenyegetően közeledve hangosan kiabált. – Emberek, ha szívatni próbálnak, istenuccse kihívom a rendőröket! – Mégis gyorsan lemondott a szándékáról, amikor meglátta a papot, amint ketten segítették felállni a leterített kabátról. Az orvos és segédje is azonnal ott termett. Próbáltak rájönni, mi okozta a rosszullétét. Pulzust néztek, vérnyomást mértek, aztán a kérdések, de semmivel sem lettek okosabbak.

– Majd a kollégák eldöntik, hogyan tovább – dörmögte az orvos. – Valaki elkíséri a beteget? – nézett körbe a társaságon.

– Én elkísérem, itt úgyse érezném már jól magamat! – tolakodott elő Katóka néni, aki az eső perctől, hogy ide helyezték a tiszteletest, szerelmes volt belé. Mit számított a negyvenöt év korkülönbség, ő bámulattal figyelte a szertartásokon.

Amint a tiszteletes zsebében a telefonnal elindult a mentő, valami megnyugvás félét éreztek annak ellenére, hogy a zene, és a hangok újabb hullámokban terjedtek az erdő felől. A gyümölcsös fái között gyalog indultak vissza az eperfákhoz. Nem tudták, miért, de a műút szélén álló autó még most is taszító volt, és inkább gyalogoltak.

Ahogy Gyuszi közeledett a kocsi felé – mert mégsem hagyhatta ott –, eszébe villant a csomagtartóban felejtett régimódi telefon. Mikor felnyitotta, felerősödött az erdei hang, tolakodón az agyába mart. Majdnem lecsapta az ajtót, de vad gondolata támadt. Felkapta a készüléket, és az árokba dobta. Ahogy az éles hangok tompultak, visszagurult a bográcsot kavargató nőhöz.

– Nem égett még le, nagyon magadra maradtál! – nevet akart mondani, de elfelejtette, hogy is mutatkoztak be az előbb.

– Azt tudod-e, hogy a Lindával mi már sokszor beszélgettünk? Valahogy sose voltál olyankor a közelben. Igaz, inkább ő szokott hívni. Ő is írogat, verselget, és összefutottunk vele az egyik portálon,

– Te vagy az a Valeri? – nevetett Gyuszi. – Szokott emlegetni.

 – Igen, én. Az előbb mintha újra a mentőt láttam volna egy pillanatra a műúton megállni. Most miért jöttek? Úgy itt hagyott mindenki, azt se tudom, mi zajlik ott kint.

– A papot vitték a kórházba. Katóka néni kísérte el.

– Papot? Kihez hívtatok papot? Mondd már? Kik jöttek ki? Tudod, én a kórházban dolgozom, adminisztrálunk, mint a gép, és a balfácánabb orvosokat látjuk el tanácsokkal. Ismerek ott mindenkit, nekem kellett volna bekísérni.

A harmincfős gyalogos társaság első tagjai kiértek a gyümölcsfasorból. Mert mindenki beszélt, egyiket sem lehetett rendesen érteni. Az atyát tárgyalták ki. Kinga szerint mielőtt bementek az erdőbe, énekelni kellett volna egy könyörgő éneket, talán akkor nincs ez a baj. Csajdavári nénje – aki a rossz-nyelvek szerint fiatal korában Pesten árulta magát –, azt rótta fel a papnak, hogy még szenteltvizet sem hozott magával. A férfiak zöme Jocó bácsi mellett lépkedett, és próbálták meggyőzni, hogy pálinka kell neki, az majd rendbe hozza. Úgy látszik, mégse hozta rendbe, mert mindhiába kortyolta, mikor leültették a padra, mégis az őrület kerülgette. Azt hajtogatta, hogy nem hülyültem meg, értsétek már meg, nem vagyok bolond. Nem tudtak mit kezdeni magukkal, annyi volt az elvarratlan szál, ami idegesítette őket. A telefonokat jó messze az árokba dobták még az előbb, de mert a hang idáig is elhallatszott, nem tudtak felszabadultan beszélgetni.

– Hozzatok egy fejszét gyerekek! – ugrott fel Jocó papa – Bemegyek abba a moslék erdőbe, és szétverem a muzsikájukat. Ez nem az asszony hangja! Ezt a bolondokházában vették fel, és minket akarnak kivégezni vele. Biztos valami rohadt fegyverrel kísérleteznek, és rajtunk próbálgatják.

Átkozódott volna még az öreg, de jól látszott, hogy a műútról a bekötőútra lekanyarodik egy rendőrautó. A társaság csak bámult, el nem tudták képzelni, honnan vetődtek ide. Még Jocó bácsi is halkabban káromkodott.

A bogrács mellett álltak meg. Jókedvűen vették tudomásul, hogy itt mindenki úgy bámulja őket, mintha díszvendégeket várnának.

– Jó napot kívánunk! – köszöntek, ahogy azt a regula megkívánja, majd kicsit zavartan kezdte a beszédet egyikük. – Józsi bácsival akarunk elsősorban beszélni, de mindenki segítségét kérjük. A kollégák értesítettek bennünket, hogy Hörgőfalván túl megállítottak két személyt, akik az út szélén kézen fogva ballagtak, és trágár nótákat énekeltek.

– Részegek voltak? – jött az asztal mellől egy hang.

– Éppen ez az, hogy nem voltak részegek. Egyikük hetven éves, a másik pedig tizenkettő. Az idős asszony tanítgatta a lánykát énekelni, de olyan hangerővel, néha sikoltozva, hogy a kollégák kénytelenek voltak igazoltatni őket. Mikor kérdezték őket, zavaros válaszokat adtak, ezért bevitték őket a Halmosy Kórház pszichiátriájára.

– Mondjad már, Rolandkám, kik voltak azok? – kérdezte Böske néni, akinek az őrmester az unokaöccse volt.

– Szinte biztos, hogy Julcsi néniről van szó, és Nórikáról, a Deszkás sógor Nórikájáról.

– Hogy kerültek azok oda? – Jocó bácsi hirtelen azt se tudta hol van, csak nézett a rendőrökre. – Még hogy az asszony nincs is az erdőben!

– Gyuszikám, menjünk azonnal a kórházba, itt most neked kell intézkedni, itt már te vagy a sofőr! – nézett Linda a férjére.

– Mi ez az istentelen zaj, ami az erdő felől jön? – kérdezte a másik rendőr. – Olyan, mintha ölnének valakit. Meg az az idegesítő zene. Kik vannak ott?

– Nem tudjuk – válaszolt hamiskásan Valeri – nem akarunk belekeveredni, jobb lenne, ha hivatalból menne oda valaki. Esetleg, ha a Ferike mutatná az utat.

– Gyere, Roland, nézzük már meg! A fiú is jöjjön velünk – lelkesedett a szakaszvezető.

Az egyenruhások sietve elmentek, hogy rendet tegyenek. Ferike boldogan ült be hozzájuk hátulra.

A csapat azon vitázott, kik és hányan menjenek a kórházba látogatni. Mire eldöntötték volna, a rendőrautó újra megjelent az úton. Feltűnően lassan közeledett, és a keskeny útról hol jobbra, hol balra csúszott le. Az asztalokhoz ijesztően közel rángatva fulladt le. Csak ketten ültek benne, Ferikét otthagyták valahol. A társaság fülelt, és lassan körbeállta a rendőrautót. Hallották az összefüggéstelen beszédet, amit Roland folytat az elöljárójával.

– Figyelj, főnök, itt valami nagyon nagy disznóság van. Mérgezett hangok jönnek ki az erdőből. Mondom, rohad egy helyzet. Küldj valakiket, de gázálarc is legyen, és teljes felszerelés, ha lehet!

– Rolandkám, mi megyünk a kórházhoz, ahányan beférünk a kocsiba – hajolt az ablakhoz Böske néni. – Ti itt maradtok?

– Nem tudom, néném, ez a tetves telefon is üvöltözik itt, de úgy eldobom, hogy sose lesz meg! – szállt ki dühösen a kocsiból Roland. – Ferike meg csak ment befelé, vissza se jött.

– Nem baj, kisfiam, ő zeneileg süket. Meg amúgy is, tudod… – mondta a néni.

Négyen indultak neki az útnak, hisz Katóka nénit is haza kell majd hozni. Furcsa volt telefon nélkül, hisz annyi felé kellett volna szólni. Az is kétséges volt, hogy egyáltalán beengedik őket a kórházba. Jocó bácsi röpke egy óra alatt rászokott a káromkodásra, mert ő itt is úgy hallotta az erdei hangokat, mint ott bent a fák között. Csúnya szavakkal bizonygatta, hogy egyenest bemegy az asszony szobájába, és nem érdekli, ki mit mond. A hangok eredetéről senkinek sem akaródzott kérdezősködni, mégis honnan jönnek, vagy miféle őrület ez? Mindenki őrizte a maga csendjét. Senki nem fogalmazta meg, de talán ilyen a boldogság. Ha Jocó bácsi nincs a kocsiban, talán még viccet is mesélnek.

Amint megérkeztek, Valeri perceken belül kinyomozta, merre vitték a betegeket. – A pszichiátriára megyünk – intett a többieknek, és a kert túloldalán egy épület felé vette az irányt. Az épület előtt gyönyörű virágos kertecske díszlett. Egy pad két végén nővérkék ültek, köztük pedig valakik, akik a bokortól alig látszódtak. Tétován közeledtek. Hiába parancsolt rájuk Valeri, mielőtt bement az épületbe, hogy itt várjanak, ők mégis tudakolózni akartak. Meglepetésükre Nórika pattant fel a padról, és hangoskodva futott feléjük.  – Böske néni, itt vagyunk!

Egy pillanat múlva már Jocó bácsi lépkedett sebesen a pad felé, lehuppant Julcsi néni mellé, átölelte, és zavarodottan ismételgette. – Mit csináltál, te? A rohadt erdő! – Julcsi néni csak bámult a férjére, látszott, ahogy kisimul a meggyötört arca, majd kitört belőle: – Te vagy az?

– Kihoztuk őket ide, a virágok közé. Megnyugtató szokott lenni a hirtelen traumák után, sokkal jobb, mint egy zárt szoba – mondta mosolyogva az egyik nővérke. – Maguk rokonai a hölgynek vagy a kislánynak?

– Igen, mindkettőjüknek. Családi összejövetel volt, és ott volt az az őrült hang, ott – magyarázott volna Böske néni, de ahogy oldalra pillantott, átváltott a hangja, és az épület felé mutatott. –  Ott vannak a Katóék!

Abban a pillanatban léptek ki az ajtón Kató néniék. A mellettük lépkedő férfit mindenki ismerte, nyaranta hetekig a plébánián lakott. Attila volt az, a tiszteletes öccse, aki a fővárosban élt, de éppen ma utazott le a faluba vidéki levegő szívni.

A nővérkék csendesen figyelték a társaságot. Jocó bácsiék csak ültek a padon az asszonnyal, és hangosan beszéltek. Az öreg néha felállt, szétnézett, majd visszaült. Mikor újra felállt, és nagy lépetekkel vagy tíz métert futott, visszafelé jövet méltatlankodva dörmögte. – Azt a rohadt zacskót se tudják a kukába tenni! Ekkor szelíden feléje fordult Marina nővér. – Jöjjenek be, Józsi bácsi, mesélje el a doktor úrnak hogy is volt ott az erdőnél. – Összekacsintott a másik nővérrel, és lassan bekísérte a házaspárt az épületbe. Nórika maradt, ott magyarázott a társaság közepén. Attila hangja hamarosan az ő beszédét is elnyomta. – Ki kell vizsgálni, mi lehet ott!

– A rendőrök ott vannak már, intézkedni fognak – nyugtatta Gyuszi, bár ő sem hitt már semmiben.

– Ott vannak a folyosón! Láttam, mikor az ablaknál mentek – szólalt meg az épülettel szemben álló Kató néni csaknem kiabálva. – Legalább négyen vannak. Gyerünk vissza Attila, lehet, hogy a bátyádhoz mennek!

Még észbe sem kaptak, amikor az előbbi nővér lépett ki az ajtón, és csitítgatta őket.

– Kérem, maradjanak csendben! Inkább később jöjjenek újra vissza.

– Rendőrök mentek ott? – Kató néni nem hagyta magát.

– Igen, két rendőr kísérte be a kollégáit, akik idegösszeroppanást kaptak. De, most menjenek, kérem, csak a kislány maradjon! Lehet, hogy ő még ma hazamehet.

Nórika sírva fakadt, hogy vissza kell mennie. Csitítgatták, hogy amint hazaengedik, azonnal indul valaki érte. Azzal győzték meg, hogy jó volna felügyelnie Julcsi néniéket itt a sok idegen között. Amikor Attila kikísérte őket a parkolóig, akkor derült ki, hogy így már Kató néni is befér a kocsiba, hisz Jocó bácsi itt marad. A nagy gondolkodás egészen máshová vezetett. Attila nagyjából értette, hogy valami átokról lehet itt szó, aminek a régmúltban is voltak áldozatai, és hogy ez olyan helyen van, amit senki sem látogat.

– Ha most úgysem mehetünk vissza, lenne egy ötletem – mondta elgondolkodva. Vircsaft itt van nem messze, alig lenne kerülő, ha arra mennének haza. Ott lakik egy történész barátom, aki a középkort kutatja, tőle kellene tanácsot kérnünk, ha már ilyen hírhedt az a terület. Mindjárt telefonálok is neki, és ha nincs más dolga, kivihetjük az erdőhöz.

– Ne! Kérem, ne! – tört ki ijedten Valeriből. – Hátha ezt a telefont is felhasználják, vagyis hogy hallatszanak benne a hangok – alig tudta kifejezni magát

– Nem vagyok babonás – nevetett Attila, és bekapcsolta a telefonját. Alig közelítette a füléhez, abban a pillanatban elállt a lélegzete, és gondolkodás nélkül visszacsúsztatta zsebébe a készüléket. – Nem tudom… menjünk Dodóhoz, neki több tapasztalata van az ilyesmiben.

A társaság Dodóhoz tartott. Valójában Kő Józsefnek hívták, sőt Prof. Dr. Kő József néven ismerték sokan, akit a Történelemtudományok doktoraként tiszteltek. Egy órácska reményteljes autózás után be is álltak a kertesház elé. Talán most valami válasz kikerekedik, mert sem a vallás, sem a jog, de még a pszichiátria sem adott kapaszkodót erre az őrületre.

Árnyas terasz papírokkal teli asztalához ültette a házigazda a jövevényeket. Közvetlensége azonnal barátivá tette a beszélgetésüket, bár az összezavarodott rokonság alig tudott nekikezdeni, miért is jöttek valójában. Először a professzor azt hitte, az a régi, vagy tíz évvel ezelőtti cikke hozta ide őket. Attila bizonygatta, nagyon is jelen idejű, amiben a tanácsát kérik, és fogalmuk sincs, ő milyen cikket emleget.

– Hát akkor meséljétek azt a történetet onnan, ahonnan úgy érzitek, érdemes!

– Egyetlen mondatba belefér a lényeg, kedves professzor úr – kezdte Valeri, akinek nagyon gyanús volt, hogy egykor régen nem évfolyamtársak voltak-e a gimiben a tudós emberrel. – Hörgőfalva mellett van egy kis erdőcske, magányosan a szántóföldek között. Emberemlékezet óta egyszer ment be egy asszony oda már majd kétszáz éve, de bele is őrült, majd nyoma veszett. Azóta senki sem meri abba az erdőbe betenni a lábát. Néhány nap óta valami mégis történhetett ott, mert hangokat hallani, meg sikoltozás és könyörgés keverékét. Néha érdekesen felerősödnek benne Beethoven ötödik szimfóniájának hangjai. – Val, te vagy az? – állt fel nevetve a professzor – én bolond, nem ismertelek meg, míg meg nem szólaltál. Szebb vagy mint valaha! Megáll az ész! Bocs, hogy megszakítottalak, mondjad még, nagyon ismerős témát boncolgatsz.

– Én sem ismertelek fel azonnal, úgyhogy… – nevetett Valeri is. – A lényeg az egészben, hogy olyan hangok hallatszanak ki az erdőből, amit eddig senki sem tapasztalt. A másik, ami az őrületbe kergeti az embereket, hogy a telefonok is sugározzák azokat. Nem tudjuk, hogyan védhető ki, mert amíg valamelyikünknél ott a telefon, olyan, mintha az erdőben lennénk. Nem egyszerű hangok ezek, hanem idegtépőek, hipnotizálnak, és a legrosszabb álomképeket szabadítják rá az ébren lévő emberre.

– Hasonló volt az az eset, amiről az előadásomat tartottam Szegeden. Persze, csak, mint fikciót állítottam fel, a múlt embereinek lelkivilágát bemutatandó. Nem mertem valós ténynek nevezni az eseményeket, mert kinevettek volna, pedig valóban megtörtén eset volt. Néhány barátommal azóta is kutatjuk a témát. Ott is hangok törtek fel a földből. Nem is annyira az értelmes beszéd, inkább az idegesítő rezonancia volt a borzasztó, az kezdte ki az idegeit annak, aki közel ment a vizenyős bokorerdőhöz. Bocs – szakította meg a beszédét a prof.  Megszólalt a telefonja valahol, és sietve benyitott a házba. Pillanatok múlva vissza is tért, fancsali ábrázattal próbálta fegyelmezni a hangját, mikor válaszolgatott a hívónak. – Érte…, köszönöm…,  igen itt van, átadom neki.

– Banyás dokinak említetted, hogy ide jössz – fordult Attila felé. – Ő volt az. Üzente, hogy a két mentőst, az orvost, és az ápolót is nyugtatózni kellett. Most ők is bent fekszenek a pszichiátrián. Mi volt az, ami miatt bezsongtak?

– Bementek az erdőbe valameddig, tíz-húsz méterre talán. Erősen hathatott rájuk a hang, legalábbis, arra gondolok – válaszolt elgondolkodva Attila.

 – Mi van ezzel a vacakkal?  – nyomkodta telefonját a prof. – Valamelyik rádióra nyomhattam rá. Totálkár hangjáték lehet. Hát ez nem igaz! – mondta dühösen aztán kivette az akkumulátort belőle. – Még mindig! Ti is halljátok?

– Az erdei hangok ezek, csak halkabban, mint ahogy ott hallatszott – Gyuszi válaszolt, a többiek csak mereven néztek. – Vidd be valahova, dugd el, kérlek!

– Annál a másik esetnél is így történt. Aki bement a bokrok közé, az hosszú időre kórházba került, volt, aki fel sem épült. Ne haragudjatok, hogy nem mondom meg, hol történt, sajnos nem publikus. Búcsújárás lenne, ha kitudódna – mosolygott megkönnyebbülve a házigazda. Sietve becsukta a ház ajtaját, miután „elrejtette” a telefont valahol bent.

– A telefonok ott is közvetítették a hangokat? – jutott eszébe Kingának.

– Akkoriban még nem voltak okostelefonok, a frekvenciák… nem, ez így nem jó! Nem tudom. Egyszerűen nem találtunk összefüggést a modernkori technikával.

– Akkor mi lehet ez az egész? Honnan eredhet? Az is lehet, hogy valamilyen mérgezés, ami stimulálja az agyat?

– Amit most mondok, azt ne terjesszétek! Nem szeretnék káoszt ebben a témában. Amíg minden a helyére nem kerül, addig legyen azok titka, akik megtapasztalták ezt a kegyetlen élményt. Akik nincsenek itt, azok emlékezzenek csak úgy, hogy valami mérgezés történhetett. Próbáljuk távol tartani az embereket onnan.

– Jó lenne, ha te is jönnél! – állt fel Attila, és az asztalra támaszkodva jelentőségteljesen nézett körbe.

Kimondatlanul is véd- és dacszövetséggé kovácsolódtak össze ebben a pillanatban. Érezték, ezen túl szavak nélkül is érteni fogják egymást, csak Katóka néni kockáztatott még meg egy ártatlan kérdést. – Attilám, ma még ugye meglátogatjuk a tisztelendő urat?

Hamarosan szedelőzködött is a társaság, és indultak volna, de a házigazda csak jött-ment, pakolt. Fényképezőgépet, mikroszkópot, könyveket, albumokat, hátha találnak érdekes tárgyat, és így majd össze tudják hasonlítani régi rajzokkal. – Ezek kellenek, hátha dokumentálni tudunk valamit – magyarázta.

Mindent átbeszéltek az úton, csak a lényeghez nem jutottak közelebb: Honnan jönnek a zajok, és a hatásuk miért ilyen kegyetlen?

– A doktor barátod mit szólt ahhoz a régi esethez? – szólalt meg Gyula.

– Azt mondta, hülyeség, képzelődés az egész. Akiket kezelni kellett, azok már előbb is betegek voltak, és hogy az a két füvet kaszáló férfi ráadásul be is volt rúgva. Messze volt innen az az eset, nem a Halmosy kórház kezelte a betegeket.

– Most jó lenne, ha itt lenne, mert a mi erdőnk kemény bizonyíték.

– Látni szeretném a terepet – mondta elgondolkodva a prof. – Meg akarom tapasztalni a viszonyokat. Az jutott eszembe, pl. a fotót hogy moderálják a hangok. Digitális jelekről van már szó a képkészítésnél, nem csodálkoznék, ha látnánk valami szokatlant.

Hamarosan visszaértek. Egyre közeledett az erdő. Mindannyian kíváncsian nézték, változott-e valami, mióta elmentek. Egy lélek sem mozdult, csak a hang hallatszott újra sejtelmesen. A bogrács már másutt volt, az itt maradottak egy távolabbi hajlatba vitték az asztalokkal együtt.

– Végre, hogy jöttök, semmit sem tudunk! – futottak a kocsihoz többen is. – Hol az öreg Jocó?

– Nyugi, minden rendben, az öreget marasztalták, hogy ott lehessen a Julis mellett – lódított Katóka néni. – Mi történt Rolandékkal? Ők is a kórházban kötöttek ki, láttuk őket.

– Nagy volt itt a nyüzsgés, miután elmentetek. Jött vagy hat rendőr, azt se tudjuk minek. Lehet, a Roland hívta őket, mert a kollégája az asztalokat verte gumibottal. Azt mondta sokkal jobban dobol, mit az a másik ott az erdőben.

– Itt sokkal jobb, mint az eperfák alatt.     Ide alig hallatszanak a sikoltozások – dicsérte az itt maradottakat Gyuszi. Még akart volna valamit mondani, de hirtelen halk motyogásba süllyedt a hangja. – Hát ez meg mit hoz?

Ferike bukkant elő a dombocska mögül, nekifeküdve tolta Julcsi néni biciklijét. Kivehetetlen volt, mi az a nehéz keresztben a vázon.

– Ezt nézzétek, ezt nézzétek! – kiabált lihegve. – Kézben nem lehet ilyen nehezet. Csak én bírtam betenni a vázba, Lajcsi biztosan nem bírta volna.

Mikor az asztalokhoz ért, és úgy támasztotta le a biciklit, hogy az a nagy feketeség a talpán megálljon, mindenkinek elállt a lélegzete: Legalább egy méter magas Mária szobor volt; a szűzanya, karjaiban a kisdeddel. Egyik fele feketéllett a rátapadt földtől, de a másik oldala felismerhető volt, bár az idő vasfoga igencsak kikezdte.

– Ezt honnan hozod, te fiú? – kérdezte álmélkodva a professzor, és tapogatták, tisztítgatták, aki odafért.

– Ott volt bent, a bokrokon túl, a téglák között. Hozok téglát is, ha kell, csak azok leesnek könnyen.

 – Atya úristen! – csapta össze a kezeit Csajdavári nénje. – Ez mi lehet, professzor úr? Valóban a szent szűz a gyermekkel?

– Igen, ez egy… ilyen csak templomban található, vagyis… Kérem, ne professzorozzanak már, Józsefnek kereszteltek, és hát baráti társaságban vagyunk. Mondják már, hogy Józsi! – hebegte a professzor, mert úrrá lett rajta valami különös izgalom. Alig tudott parancsolni az idegeinek. – Azt mondod, hogy téglák is vannak? Sok tégla van?

– Fal is van, jó magas – mutatta a fiú. – Ekkora, meg még hátul magasabb is. Meg az a tó, vagy mi.

– Tó is van az erdőben? – hallatszott Kinga hangja, akinek a ruhájáról Lajos bácsi sepergette titkon le a fűszálakat.

– Egy tó. Egy olyan tó, hogy alja sincs. Víz sincs benne olyan mély. Legalul lehet benne csak víz, alig látszik. De úgy tükröz, majd megvakít!

– Jól van Ferike, nagyon jó – csitítgatták a gyereket, mert már énekelve beszélt.

– Figyeljetek már! – Kinga lelkesen szólt közbe. – A legfontosabbat nem is mondtuk Józsinak. Hát a Ferikéről nem beszéltünk. Az a helyzet – fordult a tudós ember felé –, hogy Ferike nem hallja a hangokat, sem a zenét, ő jár kel, azt sem tudja mi ez az őrület.

Még folytatta volna, de valahonnan a kis csatorna irányából telefonhang hallatszott. Hirtelen eszükbe jutott, oda dobálták be a telefonjaikat, hogy a hangoktól megszabaduljanak.

– Ferike, szaladj oda, kérdezd meg, mit akarnak! – küldték a gyereket, aki nyomban nekiiramodott, és sorra dobta a földre a telefonokat, míg meg nem lett, melyik zenél.

– Ne hozd ide! – kapott észbe Gyula, és próbálta megállítani a gyereket, de az csak egyre közelített. A zene és a hangok is hangosabbá váltak.

         – Csak kiabál velem, hogy vigyem vissza a követ – próbálta magyarázni, mit hall.

Gyula nem bírta idegekkel a közeledő sikongást, eléje szaladt a fiúnak, kikapta kezéből a készüléket és visszadobta az árokba.

Józsi még vizsgálgatta a szobrot, és megállapította, hogy az egy XVII. századi vésés. A nagy táskájában matatott, majd elővette belőle a laptopját. Épp nyitotta volna szét, amikor hárman is rákiáltottak: Ne! Abból is jönnek a hangok! Lassan nyitotta fel, de hangok csak nem jöttek, az agyat tépő zenés sikoltozás elmaradt.

– Az a telefonhang valóban kegyetlen volt, talán még kegyetlenebb, mint meséltétek – nézett fel a laptopról Józsi. –  Ez normálisan működik. Éppen azt nézem a XVII. századi térképen, hogy az erdőcske helyén akkoriban egy falu állt, aminek temploma is volt. – Kis szünet után folytatta. – Erre voltam kíváncsi! Igen, ugyanez volt azon a másik helyszínen is!

– Mi az, mondd már! – bújtak oda ahányan fértek, de nem látták, mit rejt a szöveg.

– Azt írják. „E templom előtt égették el az úr 1648-dik évében Legyező Annát, majd két hét múlva Rótta Bözsét, és Mángoló Julist boszorkányságért, aztán a szüret után Bakházi Ubult, aki ráolvasással gyógyított, miközben az ördögnek ajánlotta fel a betegek lelkét.” Másik helyen írnak még egy esetről, ami 1830 nyarán történt. „A Pleccsni család elmondása szerint, üknagyanyjuk egyszer betévedt az elhanyagolt, mindenki által került bokros erdőbe, ahonnan őrjöngve szaladt ki. Segíteni akartak neki, de akihez hozzáért, az úgy érezte, mintha villám csapott volna bele. Menekültek előle, de látszott, hogy a néni ereje egyre fogy, így hagyták, hadd siránkozzon. Imával próbáltak segíteni rajta, de ő újra csak az erdő felé tartott, majd eltűnt a bokrok közt. Azóta sem látta senki.

– Még ma vissza kell mennünk a kórházhoz! – szólalt meg Attila, fel is tartotta a kezét. – Az jut eszembe, mi lenne, ha Ferike bevinne egy kamerát, és mindent felvenne.

– Drága jószág ám a kamerám, nem tudom, rábízhatjuk-e – kapcsolódott a gondolthoz Józsi. – Ki tudja képes-e használni?

– Tudok kamerázni – nevetett fel Ferike. – A Katóka néni ki szokott küldeni a szőlőbe, és lekamerázom.

– Csakugyan tudja használni – szólt közbe a néni. Egész jó felvételeket készít. Megbeszéltük hogyan, miket vegyen fel, ő meg megcsinálta. Okos fiú ám Ferike!

– Képes rá, hogy időnként átküldi nekem a felvételt? – próbálta feszíteni a húrt Józsi. Ha már ilyen fantasztikus lehetőséggel kecsegtetik, akkor főnyeremény lenne időnként menteni a felvételeket. Ki tudja, hogyan végződik a fiú kalandja.

– Azt nem. Annyit esetleg, hogy kiteszi valahova, és bohóckodik, hogy lássa mindenki, ő filmet csinál – válaszolt a néni sajnálkozva.

– Nos, Ferike, benne vagy egy jó kamerázásban?  Csinálsz egy jó hosszú filmet?

– Csinálok. Szeretek filmet csinálni. Jó hosszú filmet szeretek csinálni – örvendezett a nagyfiú.

Negyed óra múlva már mindenki az erdő sarkánál állt, ahonnan az a vad-csapás indult. Ferike nevetett, mikor a többiek befogták a fülüket, hogy ne hallják olyan élesen a hangokat. Integetve indult befelé a keskeny utacskán, majd hamarosan eltűnt a fák takarásában. A társaság kicsit messzebb húzódott a műút túlsó oldalára, ahol már alig hallották az agyat markolászó hangokat. Jólesően dőltek a fűre, mit számított, hogy a száraz fűszálak a hátukra tapadnak. Még bolondozni is volt kedvük. Péter határozottan kijelentette, hogy ötödször fogja megmelegíteni a marhapörköltet, ha visszamennek, de ez lesz az utolsó, bármi jön is közbe: Itt ebéd lesz… bár lehet, hogy már vacsora.

Egyre izgatottabban beszéltek Ferikéről, akit erre az időre már visszavártak, de hiába, csak nem jött. Gyula felállt, óvatosan átment a műúton, hogy belessen a fák közé, hátha meglátja a fiút. Lassan mindnyájan ott toporogtak, észre sem vették, néhányuk a fák közt áll a kidőlt törzsön.

– Én nem hallom – jelentette ki Linda különös hangsúllyal.

– Mit nem hall, kedves Lindácska? – próbált közeledni Lajos bácsi.

– A zenét. Semmilyen hangot nem hallok. Eldugult a fülem. Mi ez?

– Csend van! – néztek egymásra férfiak, nők. – Nem hallom a zenét sem. Minden csendes.

Járkáltak, nevetgéltek, még az erdei dombocskára is felmentek, ahonnan már alig lehetett kilátni. Mint amikor a rabok tömegesen kapnak amnesztiát, és boldogan járják be az addig tiltott helyeket, énekelgetve bujkáltak a fák közti galagonya bokrok mellett. Legtöbbjük el is feledkezett már Ferikéről, csak a marhapörköltet emlegették. Attila, aki eddig a legfegyelmezettebben tűrte a hangok támadásait, a kórházba akart indulni, hogy meggyőződjön, mennyire hatott testvérére a változás.

– Jön, ott jön az én gyerekem! – kiabált a dombocskán állva Ferike anyja.

Valóban kibukkant a fiú a takarásból, és szinte szaladva kerülgette a fákat.

– Csináltam filmet. Isteni felvételeket tudtam készíteni, Még rögzítettem is a kamerát az egyik behajló faágon. Sikerült ragasztószalaggal odafogatni, hogy fel tudja venni azt a nagyon mély gödröt. Biztosan kút lehetett valamikor, de olyan az, mintha feneketlen lenne.

Döbbenten hallgatták a fiút. A választékos művelt kifejezések egyáltalán nem illettek hozzá. Az ámulat akkor lett teljes, mikor Józsi felé fordult, és határozott hangon folytatta. – Igaza volt Professzor úr, mikor azt állapította meg, hogy tizenhetedik századi lehet az a szobrocska, mert egy kőtáblát találtam, amire az volt írva, hogy: AZ ÚR 1611-DIK ÉVÉBEN. Törött a kőtábla, alig olvasható. Ami utána történt, azt nem lehet elmesélni. Az valami földöntúli volt.

– Köszönöm fiatalember – mosolygott ámulattal Józsi – de most lássuk a felvételt.

Végre nyugodt idegekkel ültek a három laptoppal szembe, amikre Józsi átmásolta a felvételt. Mindnyájan egyszerre láthatták, még ha tolakodva kellett is egymáshoz bújniuk, hogy odaférjenek. Felnevettek az első pillanatokon, ahogy Ferike lóbálva vitte a kamerát, majd egyre merevebben figyeltek.

         Megjelent előttük az ismeretlen, amitől évszázadokig óvták egymást az őseik. Bokrok levelei, a fák, a kilátszó égbolt után hirtelen megállt a kép, és egy téglafal tűnt elő. Bizarr volt, hogy egy fatörzs a falból nőtt ki, de a környezetet pásztázó kamera mintha keresett volna valamit, majd megállapodott egy fekete lapos tárgyon. Egy kéz nyúlt alá, és felállította a deszkának tűnő lapot. Az egyik oldalán valóban kivehető volt az 1611, de az írást már nem lehetett elolvasni. Téglakupacokon botladozhatott a fiú, faágakat tört, majd oldalra húzott lomb alá tolta a kamerát. Néhány tégla repült egy fa tövébe, aztán Ferike arca látszott, ahogy nevetve mondja: Megmutatom a tavat. Lerögzítette, a kamerát, aztán furán távolodott, majd többször is visszanézett, stabilan áll-e. Nem volt ez igazi távolodás, csupán leguggolt, és ágakat tört, majd hátra dobta. Percek múlva tisztán látszott egy fekete gödör, amin egy fatörzs dőlt keresztül. A mozgó alaknak csak a háta látszott, majd a gerendára támaszkodó két kéz. Ebben a pillanatban mindent elvakító kegyetlen fénycsóva villant. A fény lassan színekre bomlott, és alakokat rajzolt ki valahol a messzeségben. Egymásra dobált fahasábok, rőzsekupac tűnt elő, majd felhangzottak az ismerős, fájdalmas üvöltések, amik egész nap kísértették őket. Láng lobbant, imádkozó torz arcok néztek százával a kamerába, aztán a lángok kitöltötték a monitort.

 Ami minden döbbeneten túl agyukba vésődött, az Ferike sziluettje volt, ahogy hasalva támaszkodik a farönkön a fények felett. Halványodva csapongtak a lángok, új máglyák jelentek meg az éneklők idegtépő hangzavara, és az őrülten sikoltozó asszonyhangok aláfestésére. Tűz csapott ki onnan mélyről, talán az égig is felért néha, de a fiú csak hajolt a lángokba. Aztán csend lett, vége szakadt a filmnek.

– Azután mi történt Ferike? – néztek a fiatalemberre mindnyájan.

– Semmi. Semmi – jött az egyszerű válasz, majd határozott hangon Péterhez címezte: – Azt hiszem, megmelegíthetnéd azt a pörköltet, én addig összeszedem a telefonokat a fűből – majd oldalra fordulva még az ámuló rokonság felé nevetett.