Távkapcsoló ( Az ifjú riporter)

Távkapcsoló

( Az ifjú riporter)

 

            A férfi kicsit dühösen huppant bele a fotelbe. A távkapcsoló is mintha csak bosszantani akarná, a tegnap este nézett csatornát hozta be. Valami politikai műsor lehetett, mert az Akiket a Nemzet Nemzett párt képviseletében egy pislogós mitugrász fazon próbált szóhoz jutni, várva hogy a vele szemben ülő idősebb ember befejezze a kiabálós beszédét.  Már kapcsolt volna tovább, de a középen ülő riporternő éppen akkor tette keresztbe a bal lábát a jobbon, és ez odaszegezte a tekintetét. Már nem érdekelte, hogy a Farhátat Mindenkinek párt képviselője mit habratyol, csak a nő lábait figyelte, mikor vált vissza, és teszi a jobb lábát a balon keresztbe. Meg mert volna esküdni, hogy a műsorvezetőn nincs bugyi. El is felejtette a délutáni veszekedést a szomszéddal, már vidám kíváncsisággal akart a végére járni, kifigyelni, mi is az igazság a nő lábai táján. Úgy gondolta, ha visszafelé számolva a nullához ér, bizonyosságot szerez. Ekkor egy férfi lépett be a beszélgetők közé, vázát tett le középre, benne egy virággal, ami eltakarta a riporternőt úgy fél deréktól lefelé. – Hogy törne le a kezed! – csúszott ki a száján, majd tovább morgolódva csatornát váltott.

            A legjobbkor, mert a nulladik csatornán a már régóta reklámozott film kezdődött: A Kapor család. Kapor úr és fia, a kis Kapor ballagtak az udvaron, az idősebb éppen ott tartott a beszédben, hogy „Elhiheted, nekem is voltak rázós eseteim, még ha a képernyőn nyugodt, intelligens emberként jelentem is meg".

            Látszott, hogy az apa amolyan beavatási szertartást rendez a legifjabb Kapornak. Tudott volt az egész Demokratikus Királyságban, a Kapor név összeforrt a riport szóval, és hogy külön-külön nem is érdemes kiejteni őket.

            – Felnőtté váltál kisfiam – kezdte az apa –, most olyan részleteket láthatsz a családi teljesítményekből, amiket gyerekként meg sem érthettél volna. Most megnézheted a nagyapád első munkáját még ezerkilencszáz-hatvannyolcból – egy riportot –, ami ezen a pályán elindította. Még az akkori kultuszminiszter is megveregette a vállát, és bár elismerte, hogy szakmailag kitűnő munka, de sejtelmesen mosolyogva mégis megjegyezte „Ejnye-bejnye Kaporkám!". Sokáig elemezgették a bennfentesek, mit akart ez jelenteni, de titokként lappang azóta is.

            Hirtelen kivilágosodott a képernyő, majd feltűnt a nagyapa húszéves daliaként, mikrofonnal a kezében. Idősebb úrral ballagtak egy udvaron, ahol mindenféle állat szabadon járkált. Úgy tűnt, mintha valahova a Teremtés utáni első pillanatokba léptek volna vissza.

            – Igaz-e az kedves Mocorka úr, hogy  sikerült a kísérletbe bevont állatokkal úgy kommunikálni, hogy ők is az emberi szavakat használják, és nem csak testbeszéddel reagálnak? – hangzott el az első kérdés.

            – Igen, tisztelt fiatal barátom, a Pártunk és Kormányunk által bevezetett Új Gazdasági Mechanizmus lehetővé tette ebben a csodálatos állatkertben ezt a különös kísérletet.

            – Akkor ez világszenzáció, kedves Mocorka Pittyu bácsi!

            – Ugyan, kérem! Munka, kedves barátom, munka! Sok türelem és munka.

            – Mutassunk be a nézőknek egy- két „tanulót", hadd lássák ők is, mire képes a mai tudomány!

            – Beszélgessél velük ifjú barátom! Az itteniek bármelyikét kérdezheted, mindegyik benne van a programban.

            – Amelyik ott kapaszkodik az ágon, azt is? – mutatott egy fára Kapor újságíró-riporter.

            – Mondom, hogy mindegyiket! – mosolygott az idomár-tanár.

            A nagyapa felkiáltott a fa lombja közt megbújó lajhárhoz. – Nem megy a fejedbe a vér, amikor így lefelé lógsz?

            – Mi van!? – kérdezett vissza az állat. A hang inkább böfögésre hasonlított, mint beszédre, de azért érthető volt.

            – Mit szólsz az Új Gazdasági Mechanizmushoz?

            – Mi van? – kérdezett vissza újra amaz.

            – Szerinted ez az új gazdasági megoldás jobbá teszi az állatok életét?

            – Mit érdekel engem. Eddig is lógtam, ezután is lógok – jött a fura hangú válasz, majd a lajhár átmászott egy lombos ág fölé, hogy ne tudják zaklatni a pihenőidőben.

            – Nem egy intelligens jószág – csapott a fejével a riporter a lomb felé.

            – Amaz nagyobb dumás – mutatott ugyanannak a fának a tetejére Pittyu bácsi.

            – A szarka?

            – Az.

            – Hé, szarka, mi az a fényes a csőrödben? – kiabált fel a riporter.

            – Semmi közöd hozzá.

            – Szerinted jobb lesz-e a helyzeted, hogy a Kormányunk fel akarja pörgetni a gazdaságot?

            – Mit érdekel engem! Eddig is loptam, ezután is lopok – csacsogta a madár, és elszállt a közeli strand felé.

            – Ezek nem akarnak szerepelni, úgy látszik – bámult a madár után a riporter.

            – Ilyen a természetük.

            – És őt is megkérdezhetem, kedves Pittyu bácsi?

            – Csak nem bolondultál meg!? Egy hernyó nem tud beszélni. Hangszálai sincsenek, meg ez nem is tartozok az állatkerthez – méltatlankodott az idősödő ember, majd a botjával rácsapott a fatörzsön araszoló féregre. – A Mandula Güzüt kérdezd meg, neki egészen jó a kiejtése.

            – Az meg ki?

            – Hát az állatkert büszkesége: Güzü, a hím majom.

            – De hülye neve van!

            – A látogatók adták neki. Ez kapta a legtöbb szavazatot, amikor nevet kerestünk neki.

            – Hogy szólítsam meg? Nem mondhatom neki, hogy te majom – nézett Pittyu bácsira nagyapa.

            – Szólíts csak Dr. Mandulának! – kiáltott át hozzájuk röhögve a patakon túlról a majom.

            – Na, ne szórakozzál már velem!

            – Ha nem Dr. Mandulának szólítasz, már mehetsz is, mert egy szót se szólok.

            „Hogy a ménkű csapna a majmába" – dörmögött nagyapa, majd hangosan, talán kicsit túl kedvesen feltette a kérdést. – Elmondanád Dr. Mandula, téged hogy érint a kormányunk Új Gazdasági Mechanizmusa?

            – Neked nem mindegy? – volt a kiábrándító válasz.

            – De hát mégis!  Mostantól kékebb lesz az ég, zöldebb a fű… meg hát mennyivel könnyebb lesz az élet.

            – Na, idefigyeljél faszikám! Nekem eddig is ki volt a seggem, meg ezután is ki lesz, úgyhogy szórakozzál mással! – harsogta a majom, majd belevágta magát a patakba, és rikácsolva csapkodta a vizet.

            A bejátszás véget ért, újra a fűben sétáló két, ifjabb Kapor volt látható.

            – Sosem emlegettétek ezt a munkáját nagyapának – fordult a legifjabb Kapor az apja felé. – Az archívumban sem láttam, pedig megmutattak minden nagyapával kapcsolatos filmet.

            – Tiltólistára került ez a kimondottan jól sikerült riport, azért nem mutatták meg neked – válaszolt az apa. – Még mielőtt bemutatták volna a tévében, az a hülye Mocorka Pittyu összedugta fejét az állataival, és disszidáltak. Az egész kísérleti részleg cakkom-pakk lelépett nyugatra. Egyetlen táviratot küldött az öreg nagyapádnak néhány évvel azután.

            – Direkt a nagyapának üzent? A riportról kérdezte, vagy csak úgy…

            – Neki szólt az üzenet. Csak két pici mondat volt, nagyon is jól emlékszem rá. Valahogy így: „Óriásit kaszálunk a cirkusszal tökösöm! Kár, hogy nem jöttél ki velünk!"

            – A te karrierednek is volt egy meghatározó riportja, vagy úgy lassan belemartad magad a szakmába?

            – Nekem kicsit bonyolultabb volt a kezdésem. Tudod, akkoriban volt a rendszerváltás, és nem tudtam, melyik nagyreményű párt szája íze szerint színezzem a műsort, amit egyik barátommal vezettem akkoriban. Mert tudod, azidőtájt három fajta ember volt a politika élvonalában. Voltak a dühösek, akiket az a másik rendszer kirekesztett, mert túl intelligensek voltak, meg voltak azok, aki elégették a pártkönyvüket, és voltak az óvatosak, akik csak elrejtették azt a könyvecskét, „sose lehet tudni, hátha…" megfontolásból.

            – És te?

            – Én tettem a dolgomat. Nézd csak meg!

            Ugrott a kép, a csendes, füves tájat egy nyüzsgő piac váltotta. Az apa kísértetiesen hasonlított az előbb látott nagyapára. Ballagott az árusok asztalkái előtt, a kamera néha őt vette, de látszott, valami különlegességet vadásznak. Egy rendőri intézkedést, vagy egy jó kis veszekedést, ami ilyen helyen pillanatok alatt kialakulhat.

            Ráhibáztak, mert bár a képernyőn nem látszott miért, de egy jó mázsás fiatalember hanyatt kivágódott előttük az asztalok közül. Kapor úr ösztönösen kapott a fiatalember után, ne essen akkorát, amikor hirtelen megjelent egy kicsike öregasszony, és úgy vágta pofon a riportert, hogy a csattanás most, húsz év után is hallatszott.

            – Elnézést, nem magának szántam! – hőkölt egy pillanatra vissza a nénike, majd, mint egy cséphadaró jártak a kezei, csattantak a pofonok a hanyattfekvő fiún.

            – Anya, ne már! Nem látod, hogy itt vannak tévések? Az egész világ látni fogja milyen agresszív vagy.

            – Szétverem a pofádat, te moslék! – sápítozott a nénike. – Reggel kivetted a két zsák krumpli árát is a fazékból, most meg a borsópénzt emelted el. Viszed a kurvákhoz, engem meg itt esz a fene, majd megfagyok, mégsem merek elmenni egy pohárka pálinkát meginni. Spórolhatok én… – forgolódott az asszonyság, látta, amint egyre többen figyelik őket. Hirtelen felkapta a zöldségek közül a fazekat, amibe a pénzt dobálta, ha vevője volt, és úgy csapta szájon a fiacskáját, hogy az újra elterült a földön. – Csak lássam meg itt a piacon Nyihocskát, ráhúzom én annak a fejére is a kasszát! – kiabálta, majd a fazekat lóbálva visszament az asztal mögé, jelezve, vége a mókának.

             A következő kép már a sörasztalnál mutatta a fiút. Kapor riporter éppen tolta az arca elé a mikrofont.

            – Kicsit kemény volt a kedves mama – próbálta bevezetni a riportot, tudva, hogy az előbbi eseményeket felvette az operatőr.

            – Ugyan már! Arany annak a szíve, megtenne értem bármit.

            – Azért segíthetne neki Jocó úr! Szegény asszony majdnem olyan súlyú zsákot húz most is arrébb, amilyen ő maga.

            – Most szórakozol velem, apafej?! Hogy én tróger legyek! Látod a kezemet? Míg a piacon vagyok ki nem veszem a zsebből, csak ha a poharat fogom.

            – No, de, most a rendszerváltás nagyszerű lehetőségeit önnek is érdemes lenne kihasználni, kedves Jocó úr.

            – Jól jegyezd meg öreg, én harminc éves vagyok, és jól megélek így is. Eddig is lógtam, ezután is lógok, oszt punktum.

            – Ez is lehet… – tette volna fel a következő kérdést Kapor úr, de a tolakodó vásárlók közül kibukkant egy jó negyvenes úriember, leguggolt Jocó úr mögé.

            Jocó úr egy szempillantás alatt lekapta a kabátját, ráterítette a férfira, lenyomta a fejét, hogy annak le kellett tennie a kezeit a betonra, aztán ráült, mintha az csak egy szék lenne.

            – Hol az a rohadék? – toppant oda egy asszonyt majd feldöntve a környék talán legsúlyosabb embere.

            A nagy lökdösődéstől a kamera össze-vissza fordulva végigfutott a piacon, majd egy pillanatra mutatta az operatőr szabad kezét, ahogy támaszkodik  egy teli paradicsomos ládában. Jocó úr, mintha nem is hallotta volna a kérdést, félig hátrafordulva a kapu felé nézett, ahol egy asszony kártyából jósolt. A nagydarab ember ezt úgy vette, mintha egy pillanattal előbb ott rohant volna ki az a „rohadék".

            Jocó úr alatt megmozdult az ember, hogy akkor vége a menekülésnek, de emez ráripakodott. – Maradj már te hülye, lehet, erre jön vissza!

            Igaza volt, mert már meg is jelent az üldöző, visszafelé törtetett, és mintha ugyanannak beszélne, végighintette az átkozódását az asztalsoron. – Elkapom őket, és nem érdekel, ha ezer évre leültetnek is, de nyakuk köré tekerem a belüket. Érted, végük! – kiabálta bele egy asszonyság arcába, aki a tenyereiben éppen vagy tíz tojást szorongatott.

            – Ez megteszi veletek, majd meglátod – beszélt a feneke alatt gubbasztó fickónak Jocó úr.

            – Nyugi már! Elment? – hallatszott onnan lentről.

            – Ezt kérdezgesd riporterkém! – hangzott a felszólítás, mikor már mellettük állt az előbb menekülő fickó. – Ez sem most kezdi a szakmát igaz-e Szomjaskám!

            – Mi volt ez, Szomjas úr? Miért volt így kivetkőzve magából ez az ember? – volt az első riporteri kérdés.

            – Ja, hogy a Buldog miért ugrált? Eltűnt neki két raklap almája, ennyi az egész. Miért hagyta ott? Azt hitte, majd a Papula bácsi meg tudja őrizni? Ugyan már! Bár nem is annyira az alma bosszantja, hanem a béka. Pedig azt megtalálja majd, mert begurítottuk az üres ládák alá. Te fizetsz azért ha beszélek neked? – váltott hirtelen a Szomjasnak nevezett úr, és a riporter szemébe nézett.

            – Itt nem arról van szó kedves Szomjas úr – magyarázta volna Kapor, de amaz, mintha vérig lenne sértve, az arcába üvöltötte.

            – Lóvé egy szál se!? Akkor mit tartasz fel kis hülyém? Azt hiszed, annyi időm van nekem?  – majd sarkon fordult, és eltűnt a tömegben.

            – Ki volt ez az ember? Valóban ellopták annak az úrnak az almáját, és a kézi targoncáját? – kérdezte Jocó urat a riporter.

            – Nagy ügy! Meglovasították és slussz.

            – De hát most, a rendszerváltás után már nem kell lopnia. Minden kereskedelmi tevékenység legális.

            – Idefigyelj jóember! Ez a fickó már a bölcsődéből kilopta az összes apróbb játékot. Mikor hazavitték, lehúzták róla a gumibugyit, minden nap kiesett belőle egy két valami kis biszbasz. Mondom, ez fütyül a te rendszerváltásodra. Ez mindig is lopott, és lopni is fog.      – Ugyan kérem! Elmúltak már azok az idők, amikor az önkény…! – Nem tudta befejezni a mondatot Kapor úr, mert oldalról meglökték, majd egy kéz nyúlt be közte és Jocó úr közt az asztalon lévő fröccsös pohárért.

            – Ezt Szomjas hagyta itt? – kérdezte a kéz gazdája, egy alaposan lerongyolódott ember. – A hülyék pont Buldog cuccát csapták el.

            – Nem! A fröccs a tévéseké, te majom! – rivallt rá Jocó úr, de késő volt, mert akkor Gubanc bácsi már szájához emelte a poharat.

            – Hagyja csak, uram, biztosan szomjas a bácsi! – próbálta szelídíteni a hangulatot a riporter, és fel is tette az első kérdést az öregnek.

            – Az ön vállalkozása talán tönkrement, tisztelt bácsika? Az időjárás viccelte meg? Jégverés? Szárazság? Esetleg családi tragédia?

            – Ugyan már! – válaszolt Jocó úr a kortyolgató öregember helyett. – Sose volt neki vállalkozása. Egyszer bankkölcsönből kínosan felépített egy házat, de az asszony vitte az egészet, csak a törlesztő részleteket hagyta meg. Ha jobban belegondolok, ez a balfék az egész fiatalságát végigdolgozta, mégis mindig ki volt a segge a nadrágból, meg azt hiszem, mindig ki is lesz.

            Lefutott a majd negyedszázada készített film, a rendező visszaváltott az előző helyszínre. A mezőn ballagott a két riporter, egyre közelített rájuk a kamera, majd külön-külön mutatta őket, ahogy ütemesen lépkednek. A legifjabb Kapor egyre gyorsította a járását, látszott, valami cél felé igyekszik, majd az apa arcára fókuszált. Pár pillanattal később az egyre távolodó teljesalakos képén látszott, hogy már egy fotelben ül, és a fia után kiabál.

            – Menj fiam, csinálj te is egy remekművet, hadd ámuljon a szakma! Legyél méltó az őseidhez! – aztán az ujjával letörölt egy könnycseppet a szeme sarkából.

            – Megcsinálom! Megcsinálom! – döngték a legifjabb Kapor léptei.

            Az idilli beállítás aláfestő zenéjét lassan paták csattogása váltotta fel, lovak horkanása hallatszott. A  háttérből vidáman kiabáló emberek hangjával keveredett egy harmonika hangja. A halványodó zöld tónusú képbe feldíszített lovas kocsi hajtott be, rajta legények énekelték túlfűtött hangon, hogy:

 

Taposd, taposd angyalom,

freccsenjen a lé,

itt van már az ideje,

lenyalom majd hallé-hallé.

 

A legifjabb Kapor úgy tűnt fel újra, hogy azt lehetett hinni, azonnal letapossa a nézelődő tömeg, ami a kocsin ülőkkel együtt üvöltötte a nótát.

             Az ünneplőbe öltözött bámészkodókat pásztázta a kamera, majd megállapodott két beszélgető emberen. A riporter néhány lépést tett, majd mosolyogva kérdezte őket. – Uraim, ezen a gyönyörű napon, a szőlő ünnepén… – de nem tudta befejezni, mert egy fürge fiúcska kikapta kezéből a mikrofont, és mint egy kígyó, bújva, cikázva az emberek között futásnak eredt.

            – Az anyád, te kis gané! – hallatszott még a legifjabb Kapor hangja, ahogy a gyerek után vetette magát, és mint egy tajtékzó bika lökte szét a népet, hogy visszaszerezze munkaeszközét. Bújt ő is, kapkodta a fejét, merre tűnt az apróság, amikor megérezte, hogy valaki belemarkol hátul a zakójába, majd a nadrágkorca alá bújik egy tenyér, és ő teljesen kibillen az egyensúlyából. Az idegen úgy lógatta a kezében, mint egy szatyrot, majd mintha az égből szólna, dörgedelmes hangon kérdezte: – Mit akarsz te az én gyerekemtől te mocsok? Az ilyent minálunk ki szokták herélni, aztán kiakasztják szikkadni az első fára – majd a mellette álló nőhöz fordult. – Ezek a pedofilok már úgy elszemtelenednek, hogy még itt is…!

            – De uram, én csak… hé­ hé, a gyerek veri a mikrofonommal a követ – fakadt ki szinte üvöltve a legifjabb Kapor, de nem merte felemelni a kezét a járdáról mert különben belevágta volna az arcát a betonba. – A gyerek…! – kiáltott újra, de szerencséjére megjelent az orra előtt az operatőr barna cipője, – meg még másikak is, amik nem voltak ismerősek.

            – Engedd el Gazsi! – szólt egy erélyes hang. Rá lehetett ismerni az előbbi interjúalanyok egyikére. – Ez a tévétől van!  Valami mikrofont keres vagy mi a fenét. Azt mondja, kiesett a táskájából.

            – Nem a gyereket kergette? – kérdezte szelíd hangon a megszólított, majd elengedte a nadrágkorcot, mire a riporter lehuppant a földre.

            – Még mindig veregeti vele a földet! – nézett felfelé a legifjabb Kapor, de még fel sem állt rendesen, az operatőr kikapta a fiúcska kezéből a mikrofont, és már nyújtotta is oda neki.

            A kocsik nagyon lassan haladtak, mert egy rezesbanda állt be közéjük, és most ők diktálták a menet ritmusát.

            – Köszönöm uram, hogy megmentett ettől a vadállattól! – porolgatta magát a riporter, amikor néhány lépéssel arrébb megálltak.

            – Szerencséd volt kispofám, hogy időben utolértünk, mert ez a Gazsi nem gatyázik! Ez odacsap.

            – Elnézésüket kérem a kis intermezzóért, de ha folytathatnánk az előbbi beszélgetést, megköszönném! – próbált visszatérni Kapor úr a néhány perce megkezdett beszélgetésükhöz. – A nevüket, ha lehet az uraknak?

            – Én Gurugyva Kázmér vagyok – hajolt a kamera felé a megszólított –, ez meg itt a Csüccs Feri, az üzlettársam.

            – Az, az úr is a köreikhez tartozik, aki olyan csúnyán bánt velem az előbb? – tette fel élete első komolyabb kérdését a legifjabb Kapor.

            – Ugyan kérlek! A Gazsi az egy…az egy…

            – Az egy léhűtő – sietett a barátja segítségére Csüccs úr. – Te, ha élne még Kádár apánk, már rég lecsukatta volna közveszélyes munkakerülésért!

            – Úgy van! – tért magához Gurugyva Kázmér. – Ez életében még egy szalmaszálat sem tett arrébb. Ez világ életében lógott… meg azt hiszem, lógni is fog.

            – Egy szót se többet róla! – terelte a beszélgetést a riporter. – Inkább arról beszéljenek az urak, hogy állnak a szőlőskertek? Zsendül-e már a bogyó? Esetleg már volt egy korai szüret is?

            A két riportalany egymásra nézett, látszott, hogy nem értik a kérdést, sőt mintha kétségük támadt volna, hogy a kérdezőnek kilenne mind a négy kereke.

            – Miféle szőlőskert? – kérdezett vissza Csüccs úr.

            – Hát a szőlőskert! A szüret… Szüreti mulatságon vagyunk, gondolom, ez a legkézenfekvőbb kérdés.

            – Mííí? …hogy nekünk szőlőnk! – hahotáztak az üzlettársak. – Nem hülyültünk meg, hogy egy nyűgöt vegyünk magunkra.

            – Akkor miféle üzletben társak önök, ha szabad kérdeznem?

            – Miben-miben?  Mindenben!

            – Ezt hogy érti az úr?

            – Na, idefigyeljél riporterkém. Ma a pályázatokban van a lóvé. Pályázni-pályázni!

            – És milyen területen?

            – Az mindegy. Remélem, a részleteket nem akarod kiszedni belőlünk! – nevettek.

            – Azért talán… néhány szóval, ha felvázolnák az urak! Ígérem, semmi kompromittáló adatot nem hagyok benne a riportban.

            – Nézd öcsém! Az, hogy visszaosztani, meg kicsi kapcsolati tőke, számodra úgysem mond semmit.

            – Maradjunk abban, hogy számla legyen elég – vágott a barátja szavába, Csüccs Feri. – Az a fontos, hogy le legyen papirosozva minden, és akkor fut a szekér.

            – De hát az lopás uraim! – bukott ki a riporterből.

            – Mindegy minek nevezed pajtikám. Mi eddig is ezt csináltuk, és ezután is ezt csináljuk.

            – Akkor most kit szólítsak meg önök szerint, hogy egy egész évben a szőlőben dolgozó emberrel beszélhessek?

            – Hááát, itt nem nagyon van olyan – tétovázott Gurugyva Kázmér. – Ezek itt ünneplő emberek fiacskám! Vannak itt még külföldiek is, meg az atyaisten tudja mifélék, de hogy egy olyan gürizőst találj… Esetleg, ha kimész a rozoga dűlőbe, a Mazsola Jani bácsit, meg a Csóri Tónit kérdezd, azok most is kint vannak dolgozni.

            – Ők komoly birtokkal rendelkeznek? – örült meg a riporter, hogy végre bemutathatja valakin keresztül ennek a szép hivatásnak a rejtelmeit.

            – Ne röhögtess már! – hahotázott a két férfi. – Azok napszámosok. Még hogy birtok! Azoknak mindig ki volt a fenekük a nadrágból, és dolgozhatnak akár még vasárnap is, akkor is ki lesz, míg élnek.

            A legifjabb Kaporral forgott a világ. Sehogy sem értette ezt a vidéki életet. Lassan bandukolt, távolodva az ünneplőktől, a zene is csak foszlányokban érte utol. Az operatőr nem akarta megzavarni az elmélyülten gondolkodó munkatársát, csak tartotta a kamerát, hátha jók lesznek még ezek a képek valahova.

            Az ifjú riporter még egyszer végig akart nézni a településen, ahonnan most is hallatszott a zene, de a szeme megakad Nyihocska faluszéli intézményén. Hirtelen felvillanyozódott, mert a nagyapa is említette, és az apa is készített már riportot a piroslámpás házban. Igen, ez a nap már annyi keserű perccel verte, megérdemel egy kis kikapcsolódást. Hátranézett, kezével a ház felé mutatott, kérdezve a kollégát, mit szólna egy kis lazításhoz. Annak az arcán csak egy fanyar mosoly suhant át, és a szabad kezével ő is arra intett. A következő pillanat végképp megpecsételte a legifjabb Kapor hangulatát. Pislogott a piros lámpa! Szinte sokkolta a mondat, ami még az apa riportjában hangzott el Nyihocska szájából „Ha túl vannak terhelve a lányok, akkor pislogtatni szoktam a lámpát, hadd tudja a jónép, hogy hosszú a sor".