A hülye vihogás nagyon nem illett most, a társaság mégis szakadt a nevetéstől. Szépkorú nénikék haladtak el mellettük, és Emily hiába is csitította a többieket, hogy nyugi már, adjanak helyet, falra hányt borsót ért minden szava. Észbontó volt, ahogy az egyik lány, Janka, a nemlétező macskáját simogatta vihogva, Jan meg a nagy semmit, mint gitárját pengette, és lábával verte az ütemet. Szerencsére hamarosan megjött a troli, és végre megszabadult tőlük. Valami elfuserált érzést mégiscsak hagytak, mert a gitárhangot mintha még most is hallotta volna, és tetejébe egy macska is átszaladt a kirakat előtt.

         Szerencsére hamarosan jött a másik troli, és most már önfeledten bámulhatta a nyüzsgő tömeget, ahogy elsuhantak mellette a járdán. Valami ebben a viszonylagos nyugalomban mégis különös volt. Nem értette, miért törik a fényt olyan szikrázóan az üzletek kirakatai, és miért tűnnek az emberek szokatlanul idegennek. Nagyon furán nézett ki az az emberke is, akinek a fején pont olyan sapka volt, mint az a déligyümölcs, vagy mi, amit a Lilyéknél evett. Jó volt most ejtőzni, magányosnak lenni a tömegben. Még két megálló, és otthon van.

         Már fékezett is a troli, nyílt az ajtó, és nyomultak fel az emberek. Hova akarnak ezek felszállni, hisz már állni sincs hely, gondolta, amikor két méterre tőle feltűnt egy bedagadt arcú, lilás fej. Tekintetük egy pillanatig egymásba akadt. A borzalom pillantása volt ez, amitől alig tudott másfelé nézni. Félelem öntötte el, mert ahogy újra a férfi felé kapta tekintetét, az mintha súgta volna, „Szia Emily”. Gondolatban próbálta távol tartani, de hiába, az csak tolakodott felé. Egyre jött, a bácsit is félretolta, aki alig egy méterre állt tőle, majd leült a túloldali székre… Úristen, ... ott már ül a barna kabátos. Mi ez? Beleült az ölébe? Te jó ég, már egyedül ül a széken, a barna kabát rajta és vigyorog. Emily felállt, és az ajtó felé furakodott. A borzalom egész testében fájó zsibbadással lüktetett, és csak egyet akart, minél messzebb kerülni onnan. Ahogy a megállóban kinyílt az ajtó, szinte kisodorta a leszállók tömege. Sietve távolodott, de a kíváncsisága erősebb volt. Tudni akarta, hogy az a rémisztő valaki is leszállt-e, s mert nem látta sehol az emberek közt, megnyugodva sétált hazafelé.

Otthon fáradtan roskadt a fotelba, és bekapcsolta tévét. A film, amiért annyira igyekezett haza, még nem kezdődött. A reklámok alatt behunyta a szemét, hogy végre élvezhesse a nyugalmat. Ahogy azok zenéje bekúszott a félálom színei közé, hagyta magát ebben az állapotban lebegni, mégis egy nyikorgó hang miatt teljesen felébredt. – Az ajtó lehet… de azt bezárta! Tétován állt fel, és félrehúzta az előszobát leválasztó függönyt. Az ajtó zárva volt, benne a kulcs, ahogy máskor is. Buta álom játszott csak, gondolta, és engedte volna el a függönyt, de a hang újra hallatszott alig két méterre tőle. Riadtan bámult, mint aki gondolkodni sem tud. Az ajtó nem mozdult, de a kulcs láthatóan félig elfordult. Az álom tart még, rázta meg a fejét, és odalépett, hogy megnézze. Az ajtó be volt zárva, mint ahogy előbb hagyta. Megfordult, hogy visszamenjen, de a bolondos helyzet újra ledermesztette; a függöny olyan volt, mintha még most is fogná a kezével. Odanyúlt, hogy véget vessen az őrületnek, és helyreigazította. Újra félrehúzta, és visszalépett a szobába, de a zaklatottság mégsem engedte, hogy nyugodtan tévézzen. A konyhába ment, onnan lesett be időnként a filmjére.  A függönyre is rápillantott néha, de semmi butaság nem történt ezután. Talán tényleg az agya kattant meg, vagy azok az eszetlenek etethették meg valamivel, attól hallucinál?

Fáradt volt. Ahogy a film véget ért, azonnal a fürdőszobába vette az irányt. July  kapitány, ahogy a főnökasszonyt hívták maguk közt, délután azzal biztatta, hogy egy húszéves lánynak nem illik elfáradni. Hát ő mégis elfáradt. Nem volt kedve kiélni a víz bizsergető érzését, mint máskor, az idegei nem tudtak ellazulni. Ahogy elsötétült a szoba, az ágyból még hallotta az utcán elhaladó autók zaját. Várta az álmot, de az az ember, akivel a trolin találkozott, be-bevillant a gondolataiba. A fura érzésektől is nehezen tudott szabadulni, és a hangok is folyton felidéződtek: Jan gitározása, a halk suttogás, ott, amikor a randa férfi súgta „Szia Emily”. A legijesztőbbnek az egészből az ajtónyikorgást érezte. Dermedten várta a hangot, ahogy a kulcs elfordul, de csak a bútor reccsent picit, ahogy máskor is. Olyan volt, mintha a szék is megcsúszott volna a padlón. Hőtágulás, mondta erre egyszer egyik ismerőse. Hát köszi, de csak semmi hőtan. Teljesen lebénulva húzta magára a takarót. Kezei mintha nem bírtak volna a könnyű paplannal, vontatottan cibálta, úgy kuporodott alá. Még érezte a boldog érzést, hogy kibújhat a napi bolondériák szorításából, majd kinyílt az új világ.

Biztos volt benne, hogy már álmodik, mert csibészesen lépkedett a színes köveken. A járda nagyon hasonlított a külvárosban még itt-ott látható kockaköves útra. – Jó ez, itt akarok élni, sohasem akarok felébredni! – és táncolva haladt egy virágoskert felé. Ráérzett, hogy a színeket nem festették, hanem egy óriási ívű szivárvány végei támaszkodnak az útra. Élvezte, hogy átlépkedhet egyik színből a másikba. Hirtelen megállt, amikor észrevette, hogy erősségük folyton változik, úgy, ahogy a hullámok ringatták a gyönyörű színes ívet. Kerülnie kellett egy tavacskát, ahonnan az út egy csillogó épület felé kanyarodott, majd vissza a kivételesen szép növények irányába. Drukkolt, hogy senkivel se találkozzon, mert háborítatlanul akarta élvezni ezt a varázst. Az épület csodálatos homlokzata mintha egy mese díszlete lett volna. Alul üvegpalotának tűnt, de a kis tornyocskák mégis komoran tartották a tányérszerű valamiket. Mikor közelebb ért, eszébe jutott, hogy a délutáni kirakatablakok milyen furán csillantak. Itt is tört a fény, kis hullámok dobták a fehérséget, mely lassan színekre bomlott, és a járdán futkároztak a sárga, kék és piros színek. Lassan lépkedett, színről-színre. Amikor felnézett, azon kapta magát, hogy már méterekre van az épülettől. Körbenézett, merről is jöhetett, s elgondolkodott, hogy azok a tornyocskák innen alulról milyen magasan is lehetnek. Az üvegfalon átlengő színhullám lassan összefolyt, fehér színben, tükörként mutatta az utat, és itt… Úristen, az emberke a tükörben! Ott állt az üvegen belül, és csodálkozva meresztette a szemét. A bedagadt arcú, lilás fej bámult szembe rá. Arcához kapta tenyereit, ujjai közül leskelődött, hogy amaz csakugyan ott van-e. Az esti dermedtség újra rátelepedett, mikor meglátta, a másik ugyanúgy az arcához kapta a tenyereit. Próbált megmozdulni, várta, hogy a másik ráköszön, hogy „Szia Emily”, de semmi hang, csak a látvány, hogy őt utánozva elhúzza egyik tenyerét az arcától, és igézően bámul. Mikor a fejét mozdította, a másik ugyanúgy tett, s ahogy a másik kezét is elvette az arcától, amaz ugyanazt csinálta. Úgy érezte, itt a vég. Lábai erősen remegtek, agya lázasan kattogott: – De hiszen az tükörkép! Végig simogatta az arcát, kidugta a nyelvét, úgy próbálta kideríteni valóban olyan deformált rémmé változott-e. Szédülve igyekezett megkapaszkodni valamibe, de csak az üvegfal volt szemben, mögötte semmi Mielőtt teljesen elsötétedett volna körülötte minden, valaki félig átölelte, és egy fotelbe ültette. Biztos volt benne, hogy mindez álom, mert ott minden lehetséges.

– Nyugi, nem lesz semmi baj! – szólalt meg feje felett egy kellemes férfihang.

– De bolond egy helyzet ez! Álmodtam már veled? – próbált nevetni a lány.

– Álmodhattál, mert nagyon sokszor találkoztunk már.

–  Te, tényleg olyan csúnya vagyok, mint ahogy a tükörben láttam?

– Hogy lennél az – nevetett a hang – nagyon is szép vagy! Te láttad a megérkezésed képét? Előbb én is elfelejtettem ledobni a maszkot. –

Egyre hangosabban nevettek, majd mintha valami felismerés fékezte volna a jókedvüket, a fiú szembe fordult a lánnyal, és lehajolva az arcába mondta. – Te úgy láttál engem a trolin? Azért menekültél? Bocs-bocs-bocs!

– Te voltál az? De, akkor még ébren voltam!

– Most is ébren vagy, legalábbis itt.

– Egyáltalán hol vagyok?

–  Ne törődj vele, ha nem érted, bár úgy tudom, jeles voltál fizikából!

–  Ugyan, az kamu volt.

– Ezt hogy érted?

– Szerelmes volt belém a tanárom, és nevetve mondta, ha feleltem: „Írd be, amilyent érdemelsz.” Hát én beírtam. Kicsit csóválta a fejét, de a bajusza alatt mosolygott. Így lettem, én kitűnő. De, most hol vagyunk, azt mondd már!

– Gyere, menjünk a kupola alá, úgyis kellenek az értékek, amiket csak ott tud letapogatni a ZUMME.

Egészen természetes volt, hogy az arcuk majdnem összeért. Valami fura bizalom minden gátlást feloldott a lányban, ahogy kézen fogva lépkedtek a kupolának titulált hatalmas hangárban. Óriási szerkezetet jártak majdnem körbe, mikor meglepetten látta, hogy a virágoskert ott van alig pár méterre tőlük.

– Most már kimehetünk! – mutatott a fiú a virágok felé. – Az energiamásolatod már elemzés alatt.

– Mit beszélsz? Még majd elhiszem, hogy nem álmodok!

– Akkor is fizikust faragok belőled, ha nem hiszed el! – borzolta össze a lány haját a fiú.

Különös volt ott minden. Emily a kert mellett elhaladva látta ugyan a gyönyörű növényeket, de hogy kényelmes padokkal körbevett szökőkút is van mindjárt a bejáratnál, azt végképp nem vette észre. Leültek, és olyan természetes volt, ahogy a fiú végig feküdt a padon, és fejét Emily combján pihentetve beszélt.

– Nézd, én is egy kísérlet alanya vagyok, bár az elmélet kifinomításában is részt vettem.

– Mi most valóban átéljük ezt a különös találkozást? Hogy kerültem én ide? Az előbb feküdtem le, és alig tudtam elaludni, mert idegesítő dolgok történtek, és az a csúnya… te, hát az nem lehet, hogy meghülyültem?

– Nyugi, minden rendben van az elméddel! Lehet, hogy hallottál már a kvantummechanikáról, de az sem számít, ha nincsenek ismereteid a témában. A lényeg, hogy egy valami egyszerre két helyen is lehet. Az elektront el tudjuk képzelni, hogy ott van az atom körül egyszerre mindenütt, de a legújabb elméletek szerint ez nagyobb testekkel is előfordulhat.

– Mit beszélsz? Hogy én most itt vagyok, és közben otthon alszok az ágyamban?

– Ne siess előre, csak lassan! Emlékszel biztosan, hogy nemrégen kitöltöttél egy játékos tesztet. A teszt miatt választottak be a kísérletbe, de ne gondold, hogy valami rettenetes összeesküvés áldozata lettél. Arról van szó, hogy fizikai és a szellemi alkalmasságodat nézve lassan vezettünk a gyakorlati megvalósításig.

– Hogy érted ezt? Már benne voltam valamiben, amiről nem is tudtam?

– Ahogy mondod! Én vagyok az összekötő, aki, ha útmutatás kell, akkor terelgetlek, irányítalak.

– Ott voltál velünk a buliban is?  Előtte is… Nem láttalak, akkor hogyan? – Emilyvel forgott a világ.

 – Nem láthattál, mert ez még csak elméletileg lehetséges, de a kísérletek során még nem tudtuk megoldani ezt a problémát.

– Csak látszatra vagyok itt, de valójában nem? Erőm sincs, hogy elmozdítsak valamit?

– De, igen, itt vagy a fizikai valódban, csak a környezet nem láthat még. A tested, a ruháid, amikkel átjöttél, a szivárványban átengedik a fotonokat. Szabad szemmel láthatatlan vagy. Csak én láthatlak, mert én az ikerpárod vagyok. Egyelőre ennyire jutottunk az elmélet gyakorlatban való kivitelezésében.

– Akkor most otthon az ágyamban is ketten vagyunk, és alszunk? Vagy…vagy egy padon ülünk a sötétben?

– Nem így van – állította meg a fiú a lányt. – Az itteni tested mást tehet, mint aki ott maradt. Ezt a létet, mint álombéli emléket kezeled holnap.

–  Te is ugyanúgy ott voltál? Te fordítottad el a kulcsot?

– Én – nevetett a fiú.

– Voltál bent nálam máskor is?

– Természetesen, mert a kísérletek megkívánták, sőt, néha picit igazítottam is a helyzeten.

– Míí? Te tetted az ágy szélére a zsepiket múltkor? Te… te ott voltál akkor is, amikor masztiztam? – Emily tenyerei közé fogta a fiú arcát, és tettetett dühösséggel nézett a szemébe, de amaz csak nevetett. – Hát én téged megfojtalak! Még a nevedet sem tudom! – próbált még szigorúbb lenni, de ő is elnevette magát. – Ha most úgy akarnám, hogy te se láss engem, akkor hogy kell csinálnom?!

– Nyugi már, ne akarj olyant tenni, amit még mi sem tudtunk megoldani!

– Ha átmennénk oda az én világomba, akkor már láthatnálak, mint most?

– Mostantól mi látjuk egymást, és ha többet tudunk erről a tudományágról, hihetetlen kapuk nyílnak meg az emberiség előtt.

– Te emberpéldány– borzolta a fiú haját Emily – most már áruld el a nevedet!

– Te írtad be a jegyedet, írd most be a nevemet! Tőlem akár David, akár Goliath, de van még tízezer lehetőség. 

– Oké, akkor, ha itt vagyunk David leszel, ha ott, akkor Goliath.

– Ne már! – akart tiltakozni a fiú, de elakadt a szava, ahogy Emily ijedten megrezdült. – Mi a baj? – kérdezte, majd a pad elé térdelve a lány arcát fürkészte. – Mi lett veled?

– Nem tudom, valami, szól a telefon – bukdácsoltak a szavak, miközben érezhetően gyorsabban vette a levegőt.

– Én nem hallok semmit.

– Nem itt, hanem itt belül az agyamban. Vissza kell mennem, valami baj lehet, ilyenkor nem szokott anyám telefonálni, más meg nem ismeri ezt a számomat. Intézd el, hogy azonnal visszamenjek. Vissza kell mennem!

– Ülj itt, nézelődj, azonnal jövök! – ugrott fel a fiú, és az épület felé vette az irányt.

         Emily fejében zsongtak a gondolatok. Sétálni próbált, de szeme az épületen volt, leste, merről jöhet vissza a fiú. Az üvegfalon újra meglátta önmaga tükörképét, amely már saját magát mutatta, sőt, még tisztább is volt ez a kép, mint előbb. Ahogy egészen közel hajolt, egyre érthetetlenebb lett a látvány. Pizsamás tükörképe nézett szembe, kezében a telefonjával. Nagyon meglepte a változás, alig tudta kinyögni – mindjárt megyek, öltözz fel. Önkéntelenül is végignézett magán, hogy talán itt is, ebben a különös állapotban, pizsamában van-e, de nem, a délutáni ruhája volt rajta. Épp a haját készült megigazítani, mikor megjelent a fiú tükörképe, és jelezte, hogy megérkezett.

– Nem tudom, mi lehet, csak van egy rossz sejtésem. Mennem kell! – nézett a fiúra. – Értsd meg Davidgoliath, a testvérem Afrikában ebola fertőzéssel fekszik egy kórházban, biztosan vele lehet valami!

– Kösz, nem kérek a Goliathból, David akarok lenni, aki legyőzi a kvantumok rakoncátlan összevisszaságát.

– Oké, David, de nekem azonnal mennem kell!

– Indulunk, máris, csak nem gondolod, hogy elengedlek egyedül!?

Ez most eljön velem. Hogy magyarázom meg, ha valami olyat tesz, ami nem illik mifelénk? – Emily gondolatai, csapongtak. – Mégis jó lesz ez így, mert mi lesz velünk, ha anyám összeroppan? Repülőjegy is kell, meg az útlevelemet is meg kell keresnem! Hetek óta reménykedve vártuk a jó hírt, hogy az utazási iroda hazahozatja, mert túl van a veszélyen. Most azonnal oda kell, hogy repüljek, mindegy mennyibe kerül.

– Pár perc, és az energia irányba áll! – billentette ki David a gondolataiból. – A szobádba megyünk. Majd óvatos leszek, nem vesz észre senki, ha jönnének hozzád.

– Nem jó! Semmi se jó. Mikor tudok én repülőre ülni? Négy óra repülőút. Anyám telefonált, már tudom. Nagyon vérzik újra a Grety, ott kell lennem, valahogy be kell kerülnöm az épületbe is! – Emilyt a sírás kerülgette.

– Ha pszichésen rá tudsz kapcsolódni, akár oda is mehetünk!

– Hogy innen oda?  Te, ha ezt meg tudod oldani, bármit kérhetsz tőlem. Bármit, érted? Telefonálok anyámnak azonnal, hogy nyugodjon meg, indulok Afrikába. Hogy tudom mondani az otthoni magamnak, hogy telefonálni kell?

         David az üvegfalra mutatott, ahol a pizsamás Emily felemelte a telefont tartó kezét, és belebeszélt a készülékbe.

– Anya megértette, hogy kézbe veszem a dolgokat. Mondtam neki, hogy én telefonálok neki is, és a kórházhoz is odaszólok időnként.

– Próbálj meg meditálni, menj le egészen alfa állapotba, és próbálj egy telepatikus vonalat kiépíteni Grety-vel! – sürgette a fiú, és átölelte.

         Finom álmosság űzte ki a görcsös idegességet Emilyből. Édes érzések bizsergették az idegeit, elvesztette valóságérzékét, és egy színekben fürdő elnyúlt kép vonzása repítette. Nem akarta érteni mi ez, csak a távoli zöldet akarta mindenáron elérni. Ott kell, hogy legyen, ott! Mikor a zöld formát nyert, lombos ágakkal teli csatornán libegett tova egészen egy kopott, emeletes ház teraszáig. Ágyak sorakoztak egymás mellett, rajtuk lepedővel takaródzó, kimerült emberek feküdtek. – Az ott Grety! – ismerte fel húgát, aki csak nézett fáradt szemekkel a semmibe, és markolta az itt-ott vércseppes takarót. Érezte, hogy félelem úszik a levegőben: a betegek szinte sugározták a reménytelenséget. Sápadt arcuk meg se rezdült amikor a legyek rájuk szálltak. – Ezek mind fehér emberek, talán mindnyájan a csoport tagjai? – Lassan a húga ágyához ért, hosszan nézte, majd, amikor vigyázva meg akarta simogatni az arcát, egy kéz megfogta csuklóját, és lassan elhúzta, nehogy hozzáérjem.

– Nem szabad megérintened! – Ijedten fordult a hang felé, és megdöbbenve látta, David az.

– Te hogy lehetsz itt?  Én csak gondolatban… Mi van velünk?

– Nyugi, itt vagyok én is, átjöttünk mind a ketten. Nem szabad hozzáérned, hátha a fertőzés nyomot hagy benned!

– De, hát láthatatlanok vagyunk még, semmi kapcsolatunk ezzel a világgal, nem kaphatom el a bajt!

– A vírus nem hétköznapi élőlény, még mindig tisztázatlan, önálló lény-e, vagy csak egy elszabadult információ. De nem csak erről van szó. Túl feszes a szivárványíved, és bármelyik pillanatban eggyé válhatsz a fizikai testeddel. Ha az megtörténne, akkor megfertőződhetsz te is.

– Akkor te is megfertőződhetsz és mégis majdnem hozzáértél! – vágott vissza Emily.

– Nem! Az én ívem több száz millió kilométeres, nekem nem kell félnem, hogy összeomlik.

– Mit beszélsz?  Több száz millió kilométerre voltunk?

– Igen, a Tűsziklán. Most ne erről beszéljünk, fontosabb dolgom van! Vissza kell mennem, mert a Főtestvérem üzente, hogy az egyik ott ismert vegyület gyógyszer lehet erre a bajra. Hozok belőle, ha lehet. A vírusokkal ott is sokat kínlódtak régen. Még nem tudják ott, hogy a vegyület kibírja-e a szivárványhíd nyomását. Az a helyzet, hogy a velünk élő organizmusokat nem visszük magunkkal át, és a bonyolultabb vegyületek is sérülhetnek. Ne is próbálj enni, míg ebben az állapotban vagy! Jövök vissza amint lehet, várjál itt!

– Megyek veled, nem merek itt maradni, félek, hogy széttép valami erő!

– Semmi se tép szét! – nevetett David. – Értsd már meg, téged itt senki sem lát, és olyan erős vagy, mint öt súlyemelő! Kesztyűben meg is foghatod a húgodat, csak jusson eszedbe, hogy a kesztyűk akkor is láthatók lesznek, ha a kezeden vannak. – A fiú indult volna, de Emily megfogta a karját, maga felé fordította és hozzásimult.

– Köszönöm – súgta, és érezte, bármennyire is testetlennek képzelte eddig magát és a fiút, az érzés valódi bizsergésként járta át, és a szája mohó élvezettel tapadt, majd ölelőn csúszott a fiú ajkain. Enyelegve feledkeztek bele a pillanatba. A hely bizarrnak tűnhetett volna egy átlagos párnak, de ők nem vettek tudomást semmi másról, csak azt akarták, hogy a gyönyörben lubickolás létük állandó kísérője legyen.

– Menj, kedves, és siess vissza, a szivárvány itt fog támaszkodni a karjaimon!

– A fénysebesség felével vágtázok! – nevetett David, majd a színes fénynyalábban feloldódva eltűnt.

         A csend csak pillanatokig tarthatott, mert a nyögések, és a szobákból kihallatszó hangok idegesítően erősödtek. Még látta a szivárványív szétfoszlását, és megértette, hogy királynőként viselkedhet, hisz hatalmat ad a láthatatlansága, mégis ingerelték a szokatlan hangok. Nagyon messziről olyannak tűnt, mintha lövések hangja festené alá az udvaron kiabáló nővér szavait. Csodálkozott, hogy minden szavát megérti, pedig fogalma se volt, milyen nyelven beszélnek errefelé. – A kesztyűk kellenek, jutott eszébe. Igaza lehet a fiúnak. A lépcsőkhöz ment, hogy az alagsoron tájékozódjon, hol találhat rájuk, mikor eszébe jutott, hogy csendben kell lépkednie, mert a lépcsőn súrlódó homokszemek hangját észrevehetik. Davidot is hallotta, mikor az ajtót nyikorogtatta, vagy a kulcsot fordította el.  Lassan lépkedett, de semmi hangja nem volt a cipőjének. Játékosan szedte a lábait, élvezte a különös haladást. Mikor leért, bolondos ötlete támadt. Ki akarta próbálni, milyen magasra tud helyből felugrani. Piciket rugózott a lábfején, mégis fél métert is felemelkedett. Felnézett az erkélyre, becélozta a korlát tetejét, és felugrott. A visszaugrás is ugyanolyan egyszerűen ment. Mosolyogva lépett a nővérszobába, ahol mindjárt meglátta a két kesztyűt. Már felhúzta őket a kezére, amikor észrevette a sarokban ébredező nővért, aki ijedt szemekkel nézte, ahogy a kesztyűk vándorútra kelnek.

         Éppen Grety szobájába lépett be, amikor egészen közelről géppisztolysorozat, majd robbanás hallatszott az épület egyik alagsori szobájában. Átölelte a húgát, karjaiba vette, és ijedten nézte, ahogy a betegek megfordultak, és némelyikük felült az ágyon. Füstillat kúszott be az ajtón, de az ablakon keresztül látszott, hogy valami lángol lent. A lépcsőn rohanó lábak csattanása hallatszott. Legalább ketten jönnek, villant az eszébe, de meglepetésére egy sisakos katonafej jelent meg, majd hirtelen két fegyveres rúgott a félig nyitott ajtóba, lássa mindenki, ők nem gatyáznak. Emily, bár rémült volt, de érezte fölényét ezzel a két vademberrel szemben. Tudta, hogy nem láthatják. Letette a húgát, és a fegyveresek felé ugrott. Azok egy pillanatig megbabonázva nézték a két gumikesztyűt, és el se tudtak hajolni, mikor mindkettőjüket megmarkolta és átdobta a korláton. Nagyot puffanva értek földet. Alig mozdultak, csak rángatózva üvöltöttek. Amikor harmadik társuk meglátta őket, futásnak eredt az őserdő felé. Lentről hallatszott az egyik helybéli őr kiabálása: – Már megint a Felszabadítási Front gyilkosai akartak rabolni.  Múltkor hat nővért vittek el, és a raktárt dúlták fel. Vizet a kettes épülethez, ég az alagsor, hatan vannak fent!

Emily felkapta Gretyt, és leugrott vele az udvarra. Beszélt hozzá, de az nem érthette, hogy neki a többieket is le kell hozni, mert a tűz hamarosan még a fakorlátot is elemésztheti. Perceken belül valamennyi beteg ott feküdt a füvön. Némelyikük egy ruhadarabot markolt, de volt, aki meztelenül, véresen nyögött. Az a három ember, aki vízért szaladt volna, kővé váltan nézte a lerepülő betegeket.

– Hol van már David, milyen messze lehet az a Tűszikla, és hogyan lehet, hogy a fénysebesség felével közlekedik – zsongtak a gondolatai, mikor meglátta az egyik nővért, ahogy remegve markol egy füzetet és tollat. Akkor kapott észbe, hiszen ő tudhat írni! Felvillanyozva lépett hozzá, lassan kihúzta kezéből mindkettőt. Az szinte észre sem vette, annyira megbénították a hirtelen történések, vagy ha mégis, azt hihette, a szél kapta ki a kezéből. Emily letette a füzetet a földre, hogy ne látszódjon, mennyire bizarr a helyzet, majd ráírta: „Nyugi húgocskám, már úton a gyógyszer! Nemsokára megyünk haza!” Grety elé csúsztatta, aki félig fekve könyökölt. Szerencsére előbb lehúzta a kesztyűket, mert így is összerezzent a lányka. Olvasta vagy hatszor, tekergette is a fejét, hol lehet, aki ezt írta. Emily nem tudott parancsolni magának, megsimogatta Grety arcát, mint annyiszor gyerekkorukban, majd felemelte a papírt. Jól látszott, ahogy a toll a levegőben lebegve írja: Én vagyok itt, Emily!

A következő pillanatok Emilyt is meglepték. Színek ömlöttek valahonnan a fákon túlról, szivárvánnyá rendeződtek, majd egy óriási csónak úszott végig a fenti pirosságban. Ahogy a lángoló épület felett oldalra fordult, látta, hogy több köbméternyi víz a lángokra ömlik. A sistergés még pár percig hallatszott, majd elcsendesült az épület. A betegek, és a nővérek már meg sem lepődtek, hogy a csodák folytatódtak. Emily felkapta a füzetet, mert a víz a lábáig freccsent. Ahogy felegyenesedett, a színek halványulva eltűnőben voltak. Egészen természetes volt, mikor megszólalt mellette David.

– Csak a vért hoztam, a gyógyszert még finomítják. Mindenkinek beadható vér. Írd meg nekik, hogy mindenkit lássanak el a hiányzó mennyiséggel! Itteni idő szerint még ma elmegyünk és elhozzuk a gyógyszert is. – Még jó, hogy láthatatlanok voltak, mert akaratlanul is összeölelkeztek, és a csók olyan természetes volt már. – A csónakot is vissza kell majd vinnünk! -  mondta nevetve.

– Ha én most felemelném a húgomat, haza tudnék vele menni valahogy? – jutott eszébe Emilynek.

– Nem tudom. Nem hiszem, hogy van annyi energia az ívedben, hogy ő is le tudjon menni a kvantumszintre. Most még várjunk, előbb gyógyuljanak meg!

Vagy fél oldalnyi utasítást írtak, hogyan kell a művért adagolni, hogy a gyógyszer hamarosan itt lesz, ami egy nap alatt elöl minden ebola vírust. Odafújta a „szél” a papírt az egyik orvos lábához, aki lehajolt, majd hitetlenkedve hangosan kérdezte: – De, hát kitől, hol? Ki fogja hozni azt a vért? – Talán még ki se mondta az utolsó szót, mikor meglátta az óriási kartondobozt pár méterre tőlük.

         – Ezek megértették, miről van szó, ránk itt most nincs szükség, gyere kedves, majd jövünk a gyógyszerrel!

–  Mehetünk, de még megigazítom Gretyn a takarót.

Beleolvadtak a színekbe, és gyönyörködtek a tájban. A fák felülről különösnek tűntek, Emily számára ez valódi csoda volt.  Játszottak a színekben, de mintha nem haladtak volna, csak a finom örvény bizsergette az idegeiket.

– Oda megyünk vissza, abba az üvegépületbe?

– Nem, kedves, meglepetésem van a számodra! Nem valami fantasztikum, de egy földi embernek nagyon is érdekes lehet.

– Földi embernek? Tényleg ám, te egyáltalán földi ember vagy? – kérdezte a lány, mert már annyiszor eszébe jutott, hol is az a Tűszikla, és hogy David odavaló lehet?

– Ez meglephet téged, de én is földi ember vagyok. Itt születtem a Földön.

–  Az eredeti testedhez visszajársz? Hogy tud az létezni, hogy ugyanazt tegyétek?

– Az eredeti testem alszik. Álmodja, a mostani életemet.

– Több mint húsz éve álmodik? – Emily felállt, és egy kődarabot dobott arrébb. Mintha álomból ébredt volna hirtelen, ámulva kérdezte. – Hol vagyunk? Mi ez itt?

– Észre sem vetted, hogy a Holdra érkeztünk? – nevetett a fiú, majd ő is a kis kráterbe próbált egy kővel beletalálni. – Az a szivárvány másik végén élő testem születésemtől fogva kómában fekszik, és élvezi az itteni létemet. Kómás állapotban nem úgy, vagy sehogy sem érzékel az ember dolgokat, marad az álom, bár a tudomány szerint, még az sem!

– Mit beszélsz? Hogy… Akkor hol az a szikla, ahova megyünk most?

– Az a szikla egy óriási szivar alakú földdarab, s mint bolygó kering a Nap körül. Tízezer évenként közelíti meg a Földet. Éppen tízezer évvel ezelőtt történt, hogy az Atlantisz szigetén élő tudós társaság egy repülő csővel átlőtte magát az éppen földközelbe került Tűsziklára. Azóta ott a tudomány százszor gyorsabban fejlődött, mint a Földön. Két atlantiszi huszonöt évvel ezelőtt úgy jött át a Földre, mint ahogy mi most jövünk-megyünk. Akkor vittek magukkal engem. Néha visszajártam megnézni, milyen is a földi élet, mert a műszerek nem tudják az illatokat átvinni oda, de ők úgy akartak nevelni, mint mostani földi embert.

– Hogy kerültél oda a trolira, vagy előtte oda, hozzám? Véletlenül arra van a szivárványod másik vége?

– Nem. Nem olyan egyszerű ez, majd máskor mondom el, nem akarom, hogy véletlenül is feldühítselek a szemtelen tudományunkkal.

– Akkor is mondd el! – Emily bolondozva felemelte Davidot, és forgatta a feje felett. Nevetve hangoskodtak, felhőtlenül tehették, mert szerencsére a Holdon amúgy se terjedne a hang. Mostani köztes állapotukban még a műszerek sem detektálhattak semmit. A forgás fergeteges táncritmusba ment át, és zengett valami édes dallam is a Hold belsejéből.

– Akkor is mondd el! – kapaszkodott a fiúba a forgást fékezve. Észre sem vették, hogy a ruháik tovább forognak, táncosan ringanak a fejük felett, és ők meztelenül olvadnak egymásra. Hol a fiú látszott, ahogy rávetült a lány testének szépsége, hol ő a nap fényében. – Mondd csak, édesem, nem vagyok ijedős!

         – Majd, ha elmúlik ez a zsibbasztó érzés, amire annyira vágytam egész életemben. Én is álmodoztam ám, és amikor láttalak ott nálad az a gyönyörök gyönyörébe vitt. És most itt élem, mint beteljesült álmot. Hagyd még, engedd még, hogy beleájuljunk az örök szépségbe!

         Ahogy a forgás lassult, a ruháik a Hold porára hulltak, és ők úgy, egybefonódva pihegve csókoltak még. Meddig maradtak volna, ki tudja, de a látóhatáron felemelkedett a Föld. Úgy érezték, mosolyogva néznek rájuk a földrészek. Készülődtek tovább, de a Föld látványa lenyűgözte őket. ahogy Afrika, ahonnan jöttek, és ahova hamarosan visszatérnek, és az a hely ott, Európa és Afrika közt, ahova David mutatott: – Ott volt Atlantisz, onnan származnak az én fogadott szüleim, és barátaim is. – Indultak, mert a Tűszikláról folyamatosan jöttek az üzenetek.  Az utat nem akarták színekbe zárva végig utazni, hanem a piros szín hátán élvezték az együttlét felszabadító érzését.

– Most mondd el, hogy kerültél oda hozzám, ha nem arra van a földi párod!  – David kicsit zavarba jött, mert azt remélte, majd egy későbbi alkalommal csak úgy szóba jön, és…

– Tudod, sokat nézelődtem a Földön, és véletlenül megláttalak. Belédestem, na!

– Nem vagy őszinte, érzem a hangodból! Nem azt mondom, hogy hazudsz, csak valamit mintha elhallgatnál. Valamit nem mersz előhozni – simogatta mosolyogva a fiú arcát Emily. – Meg valami tudományosságot is említettél.

– Oké, te akartad! – nézett a napfényben is fényes csillagok felé David. Mikor már én is részt vettem a kutatásokban, egyik professzorom felvetette, milyen lenne egy földi nő, és egy atlantiszi férfinak a gyereke? Sokat beszélgettünk erről, sőt egy munkacsoport is alakult, ami tudományos alapossággal előkészítené ezt a kísérletet. Akkor vetettem én fel, hogy jó lenne először egy ott nevelkedett, de a Földről nem rég elszakadt embernek és egy földi nőnek a kapcsolatát vizsgálni. Nagyon humorosnak találták a gondolatomat, mert az atlantiszi férfi csak én lehetek. A kutatásvezető nevetve ki is mondta: – „Fickós lett a mi nagyfiúnk”.

– Akkor kezdtél csajt keresni a Földön? – nyitotta tágra szemeit a lány.

– Hát, nem éppen. Emlékszel, amikor arról a bálról álmodtál, ahol összetalálkoztál egy vendégfiúval, és…

– Te voltál az! Azt hittem, csak kicsit hasonlítasz hozzá. Te, akkor veled éltem meg azt a sok-sok…! Hú, de kapsz ezért még! Azonnal összecsomózom a két szivárványt, és mint egy kimerült kisfiú fogsz megérkezni. Hogy nekünk gyerekünk? Megáll az eszem!

         Nevetés gerjesztett új színeket a nagyívű szivárványokba, rezgett a tér. Meg is lepődtek a Tűsziklán szolgálatban lévő tudósok, mert a színek fehér hullámokat dobtak az égre. Ezerszer is látták már a lányt a szűrőkön keresztül az itt dolgozó kutatók, most mégis a nagyteremben akadt dolga szinte mindenkinek. Közelről láthatták a fiatal teremtést, akit Dávid olyan sokszor emlegetett. Ő volt az első nő, aki az utóbbi tízezer évben a Földről érkezett. Akik még az előző napon látták, azóta is róla beszéltek. A nők gondolatban összehasonlították magukat vele, és próbálták Emily kecses járását utánozni. A hangulat családiassá vált, s a távoli rokon gyorsan beilleszkedett a társaságba.

         – Lehet, hogy nem érted kishúgom – kezdte a szakmai ismertetést Lénuska professzorasszony –, de ide kellett hoznunk téged is, mert ezt a gyógyszert nem vihetné Dávid egyedül. Túl bonyolult a szerkezete, ezért két komponensűre gyártottuk Te viszed az egyik részt, ő a másikat, így talán kibírja a kvantum-állapotot veszteség nélkül. Ha visszaértek, azonnal egyesítsétek a két részt, és a folyadékot minél előbb be kell adni a betegeknek. Talán néhány földi nap alatt kitisztul a szervezetük, és megindul a gyógyulásuk.

         Hamarosan el kellett köszönni az újdonsült barátnőktől. Emily is felcsatolta a táskát, amiben a folyadékot tartalmazó doboz volt, és kisétáltak a kupola alól. Még egyszer látni akarta a tavacskát, a fákat, majd a finom fehérség feloldotta a képet, amit a Tűszikla lányai valamennyien láttak. Megállt az idő, lehet, hogy valóban a fénysebesség felével haladtak, de nem érzékelték.

– Még láthatják a lányok a szivárványunkat? – kérdezte Emily.

– Nem mondtam még neked, hogy a szivárványokat csak mi látjuk, senki más?

– Akkor mi csak úgy eltűnünk?

– Nem tudom, – válaszolt tétovázva David. –  Még csak az a két atlantiszi ember hagyta el a Tűsziklát, és én.  Az, hogy mi látjuk egymást, és a kvantum részecskék örvénylését, az természetes. Mi már ugyanabból a fúziós tárból táplálkozunk.

– Jól van, nem akarom tudni, hogyan működik a világ. Azt nézd, azt a zöldet! Nézd, ott a kopott kórházacska! Az ágyak is a teraszon, úgy látszik a tűz nem tett nagy kárt.

– A csónak még mindig ott van a tetőn, elfelejtettem az előbb visszajönni érte.

– Nem baj – nevetett Emily –, jobb dolgunk akadt –, és úgy átölelte a fiút, hogy szinte teljesen egymásba olvadtak.

– Keressünk valamit, amire ráírhatjuk, hogyan kell gyógyszert készíteni, és hogy azután mik a teendők.

         Meglett a füzet, amibe Emily nemrégen írt, ott volt az asztalon, mint a csodák tárgya. A három nővérke, akik a helyiségben beszélgettek, kicsit összerezzentek amikor meglátták, hogy a füzet felemelkedik, majd visszakerül az asztalra, és a toll magától ír. A fényes dobozok is úgy jelentek meg, mintha örökké az asztalon lettek volna, szépen egymás felett.          

– Én összekeverem a két komponenst, te pedig azt írjad nekik, hogy a kapszulákban négy személy beoltásához elegendő gyógyszer lesz. Jelezd nagybetűkkel, hogy a tűket minden betegnél cseréljék. Az egyik doboz oldala magától lenyílik, azonnal látható lesz minden, érteni fogják, a technikát. Ja, és írd, hogy két napon belül meggyógyul, akit beoltanak.

– Gretyt nem vihetnénk valahogy haza, ha megkapja az oltást? – Emily mindent megtett volna, hogy a húga hazakerüljön.

– Nem akarok kockáztatni. Várjuk ki a három napot, addig jobb helye lesz itt. A vért folyamatosan kapja, pár nap múlva mindnyájan visszanyerik az erejüket.

         Amint a nővérek elolvasták a füzetbe írt sorokat, szaladtak, vitték a hírt a másik épületekbe is; hogy újra csoda történt, jőjenek az orvosok, olvassák el ők is az írást. Emilyék még felléptek az emelet teraszára, megsimogatták Gréty arcát, és azt a pár szót még hallotta is az alvó húgocska „Meggyógyulsz, három nap múlva viszünk haza”. A következő pillanatok hihetetlen képeket zúdítottak Emily agyába. Az óriási fény magába szippantotta, és megszűnt a szivárvány, amit eddig derengőn látott az ég felé hajolva. David is eltűnt, fura zörejek hallatszottak. Mintha a világ összezsúfolódott volna, és ő a közepén állna lihegve. Le kellett ülnie, mert lábaiból egy pillanatra kifutott az erő. A hirtelen jött sötétség lassan eloszlott, az ablakon kedvesen sütött be a nap. Kicsit meglepte, hogy a térdén rózsaszínű a ruha, de átfutott rajta a nyugalom hulláma, miután rájött, hogy a kanapé szélén ül a rózsaszín pizsamájában. Mosolyogva nézett az előszoba felé, mikor meghallotta az ajtó nyikorgását, majd a kulcs finom hangját, ahogy elfordult a zárban. Tudta, hogy ez csak színjáték, ami felszabadít, és egy új világot nyit előtte. Várta, hogy a semmiből megszólal David, de meglepetésére, valósághű volt a megjelenése. Az a ruha volt rajta, mint előbb, abban a másik állapotban, és mikor hozzáért, érezte, mennyire valóságos.

– Mondtam neked, hogy mi már ugyanabból a fúziós tárból táplálkozunk. Mi már önmagunkba vissza tudunk visszatérni, ha akarunk, de bármelyik énünkkel a teljességet tudjuk közvetíteni a másik felé.

– A teljességet a másik felé – kerekedtek ki Emily szemei, és hangosan vihorászva dobálta magát az ágyon –, a teljességet. Te, ez most komoly? Tényleg itt vagy, és nem álmodlak? Minden igaz volt, amit előbb megéltünk? Grétyt is olyan, mintha egy perce még simogattam volna.

– Igen, alig több, mint egy perce még ott voltunk.

Emily nevetése halvány mosollyá szelídült, David kezéhez nyúlt. Érezte, hogy nem hologram vagy a képzelet szüleménye. Felállt, karjaival átölelte, és finoman irányítva lassan forogtak. A táncos játék újra vidámságba csapott, David felemelte a lányt, és forgatta feje felett a tenyerén, mint ahogy a Holdon ő forgott. Az eszelős vidámság érzékiséggé olvadt, mikor a ruháik furán bukdácsolva a mennyezet alatt suhantak, majd lehulltak a szőnyegre. Zene kúszott valahonnan simogatón izgatón, tüzek gyúltak a hangokban, majd a mennybe zuhanás bizsergő sikoltásai csendültek lüktetőn, aztán csak a zsongító orgona lebegtette hangjait. Lassan haltak el a hangok, a beteljesült álom érzése járta át őket. David eszmélt előbb.

– Mennünk kell, várnak bennünket.

– Ebben a rózsaszínben? – nézett Emily csibészesen.

– Nem! Azt akarom, hogy a legszebb ruhádat vedd fel, hadd sóhajtozzanak az atlantiszi lányok.

– De hát miért sietnénk, olyan isteni itt?

– Kedvesem, egy egész bolygó várja, hogy képes-e az ember kvantumállapotban átvinni egy idegen sejtet.

– Mire gondolsz? Nem értem.

– Ha visszamentünk, elárulják a professzorasszonyék – válaszolt sejtelmesen mosolyogva David.

A kedves célzást gyorsan megfejtette a lány, és kicsit idegesen rámolta ki a szekrényét, hogy a legvadítóbb ruháiból válogasson.  Davidra is átragadt a készülődés izgalma, még sohasem érzett ilyent. Párban megjelenni, mint a Föld képviselői, hihetetlen élmény lesz. Bhránko papa előtt, az egész tanács jelenlétében fellépkedni az aranylépcsőkön. Hihetetlen. Ő, a kis szerencsétlen földi vadóc, megy küldöttségbe az asszonyával. Igen, az asszonyával, aki… Jaj, csak sikerüljön átvinni azt a kis csodát.

– Indulhatunk! – zökkentette ki gondolataiból Emily

Alakjukat egy finom fénynyaláb ölelte át, aztán színekre bomlott, és felvillant az univerzum legszebb szivárványa. Percekig betöltötte a naprendszert, lassan feloldódott a csillagok alatt, majd a Tűszilán lobbant újra a fehér fény, egy csókolózó páron.