Őszidőnk

Ülj a tenyerembe te libegő levél,

várhat az avar-sír egy percet még!

Mondd, milyen az őszidő, ha kopog a tél,

fájnak-e az emlékek, ha közel a vég?

A tavasz varázsa, mint selymes igézet

még mosolyt kelt-e sárgult lelkeden?

Mesélj a napsugárról, mi arcodra tévedt

s csókolt- csókolt napestig kedvesen.

Fájt-e nyárelőn, mikor a szirmok lehulltak,

s csak a szél susogta riadt búcsúzásuk?

Ámultál-e, amint a gyümölcsök árnyadba bújtak,

majd a fény fürdette színes bódulásuk…

Ha  barázdáim nézed, sorsodat olvasod,

sorjáznak ráncosan az idő rótta nyomok.

Már elfútták az évek a tavaszi illatot,

maradt nekünk a kétség, a remény is zokog.