Észvesztő fergeteg

Az észvesztő fergeteg

 

 

A járda szélén verte le cipőjéről a sarat Darko, amikor kinyílt a főbejárati ajtó, és megjelent az anyja, egy papírt lebegtetve.

– Ne nagyon tisztítsad fiam, mert még el kell ugornod a postára, levelet kaptál. Arról az eszperantós levélről lehet szó, amit annyira vártál.

Az a levél volt valóban. Mikor feltépte, szinte az ájulás kerülgette. Hát mégis igaz lesz, hogy összejönnek. Nevek cikáztak az agyában, ahogy visszaidézte mennyit bolondoztak a neten, kinek hogyan kell mondani a keresztnevét eszperantóul. Képek futottak át az emlékeiben. Ott volt Nádál, akit videón is láthatott, a párizsi srác, a lányok bolondos bemutatkozásai. Sokkal többen lesznek, mint ahányukkal ő tartotta a kapcsolatot. Érdekes volt a találkozás pár éve az eszperantóval. Egy francia tanfolyam gyakorlócsapatában vetődött fel, hogy ez egyszerűbb nyelv, és szinte hónapok alatt tökéletesen beszélhető bárkinek. Azok a kivételek, és a nyelvekre tapadt egyediség mind-mind hiányzik. Szinte nyelvtana sincs és hát a latin miatt, sok szavát mindenki használja. Valószínű egyedül ő kereste az eszperantót beszélők egyik csapatát, mert valahogy elfelejtődött a téma a franciások tanfolyamán. Most beért a gondolat. Vergődjenek csak a butuskák a francia nyelvvel.

Mintha kicserélték volna, szinte röpködött örömében. Várta a napot, mert kicsit bizonytalanná vált a repülőgép indulása, hiszen a szomszéd országgal való feszültségről szóló hírek igencsak zavaróak voltak. Esténként izzott a számítógép mesengere. Írtak még az óceánon túliak is, – pedig közülük senki sem tudott átjönni Európába, – de végre mégis eljött a nagy nap, és rendbe ment minden A repülőtéren egyszerű volt az ellenőrzés mert az egyetlen táskáját szorongatta csak és a kapun is nyikkanás nélkül továbbmehetett.

A szárny melletti ablakon bámulta, hogy futnak el mellettük az apró tárgyak, és mikor elkezdett távolodni a föld, megváltozott a világ. Nézte a felhőket, ahogy álomszerűen borítottak rá finom ködöt, majd felülről csodálta őket. Elfelejtett mindent, ami az eddigi élete volt. Ő már az eszperantó eszme felkent követe! Eszébe jutott az öreg vasutas, aki a tanfolyamot tartotta. Sokat mesélt a mozgalomról, hogy fiatal korában az eszperantó a vasutasok nemzetközi nyelve volt. Mennyire boldogan tanulták, de sajnos a háború, aztán meg a politika tönkre tette a lelkesedést.

Majd Csémike ötlete jutott eszébe, mikor a stewardess elment mellette. – Senki sem használhatja az anyanyelvét, még akkor se, ha a tesójával jön. Kizárólag az eszperantót. Micsoda hangzavar lesz ott – nevetett. – De akkor is… és Eszperantó országban vannak! Igen, valaki írta a közösben, hogy az országok nevét se mondják ki. Mindenki találjon egy fantázianevet a hazájának, hisz mindnyájan Eszperantó ország lakói, a nemzetük csak egy-egy gyöngyszem a nagy egészben. Mennyi bolondságot összeírtak az az egy év alatt. De valahogy most olyan jólesett ez a hovatartozás. Emlékezni fognak-e majd, hogy ő abból a Brilla nevű országból jött? A bolondos fantáziálásának az vetett véget, hogy egyre közeledett a város, a reptér, majd érezni lehetett, ahogy a kerekek érintik a betont.

Leszállás után, mintha nem is érdekelné az a különös város, csak az embereket nézte, hátha felfedezi kinek a nyakában lóg az a tízcentis lapka, benne az E betű. Ott, azokon talán… Igen ahogy közelebb ment a kis társasághoz látta, a barátok hada az. Zavartan kutatott a táskájában mert a sajátját elfelejtette kitenni. Ahogy közeledett hozzájuk kezében az E betűs emblémával, egyik lány felé fordult, és szinte sikoltva kiáltott. – Darkó!

Ami ez után következett, az a későbbi életének minden percét megszínezte kicsit. Ölelkeztek, bolondoztak, próbáltak ráismerni egymásra, mert azért az a rengeteg fotó, amit küldtek­-­kaptak, inkább csak zavart keltett. Az előbbi lány lehetett a hangadó, mert hirtelen felállt egyik virágágyás betonjára és elkiáltotta magát. – Lányok, ki volt a csaja Darkónak a neten? – és nevetett. Vagy hat lány tette fel mindkét kezét, és vihogva táncikáltak. Olyanná vált a kis társaság, mint a befogott vadak, mikor szabadon engedik őket. Az amúgy nagyon is komoly elkötelezett fiatalok most fürödtek a szabadságban. Sétáltak, beszélgettek, de az a lányhang midig kitűnt a többi közül. A neve is kiderült hamarosan, mert egy szökőkúthoz érve feltartott kézzel jelezte, kis csendet kér, mondandója van.

­- Aki nem ismerne fel az arcocskámról, hogy mekkora, és micsoda édes, bemutatkozok: Szturbália vagyok, akivel mindnyájan váltottatok levelet, sőt dumáltunk is. A találkozó megszervezése is az én dolgom volt, az ötletgazda pedig remélem, elfelejtette már, hogy ezt felvetette egyszer rég, így azt is magaménak vallom – kiáltotta, hogy mindenki hallja. Óriási nevetés tört ki, és a tapsviharra, vivátozásra még az út túloldalán sétálók is bámészan megálltak.

– Hová indultatok, merre megyünk most? – kérdezte Darkó a srácot, aki úgy látszott Szturbáliának lehet közelebbi barátja.

– Nem ismersz meg? Nadal vagyok, öcsém! Emlékszel, én hoztalak össze Mirával, mikor az a vita volt a műanyag-szemét szigetekről?! – kérdezte a srác, majd bolondozva átölelték egymást. – Már két napja itt vagyok, Szturbival járunk ki a pályaudvarokra, meg a kikötőbe, lessük, ha érkezik valaki.

Most is a kikötőbe indultak, de a nagy összevisszaságban elkeveredtek egymástól. Darkó nézelődött, amikor meglepetésére közvetlenül a háta mögött megjelent Szturbália, és kedvesen így szólt:

– Gyere, majd megvárják a többiek Aporkáékat, neked el kell foglalnod a szobádat! A kastélynál úgyis ott lesz mindenki egy óra múlva.

A kikötőtől alig kétszáz méterre egy park húzódott, körülötte régi-régi házakkal. A fiú, miközben kicsit ámuldozott is a múlt emlékein, zavartan kérdezte:

• Ez mind múzeum?

– Laknak bennük, sőt, még szálloda is az a kőház – mutatta a lány. – Abban van huszonkét eszmetársunk szobája. A te szobád is ott van.

A szálloda meglepően modern volt belülről. Gyalog mentek fel az első emeletre. A lépcsőfordulóban két pár csókolózott. Vagy nem vették észre a lépések zaját, vagy nem is hozzájuk tartoztak. Az E betűt nem lehetett látni rajtuk se elől, se hátul.

– Ez lenne a te szobád! – mutatott a helyiségbe a lány, mikor kitárta az ajtót.

– Hú, de pici!

Ő már lehetett itt, mert külön-külön mutatta, micsoda vakolatrészek vannak bekeretezve, amik már több-száz évesek, és az ágyat, ami a legmodernebb szállodákban is megállta volna a helyét. A kicsi ablakból kinézve szinte egymáshoz préselődött az arcuk. Elmélázva találtak ki életképeket, hol mi lehetett pár-száz évvel ezelőtt. Ott egy fa állhatott, arrébb lovak legeltek. Talán még a tengerig is el lehetett látni akkor.

– Emlékszel, mikor írtunk a mesengeren, és elköszöntél? – Darkó olyan csibészesen fordította oldalra a fejét, hogy összeért az orruk.

• Nem tudom, mire gondolsz.

– Pontosan emlékszem, azt írtad: „Szia Darkó fiú, csókollak, bár nem sokra mész vele így ezer kilométerről, de ha összefutunk bepótoljuk!”.

– Jól van, no, így szoktak elköszönni az emberek! – volt a válasz, ahogy visszahúzták a fejüket az ablakból.

– Ennyivel nem úszod meg! Megígérted! – és hajolt a fiú a lány arcához, majd elcsattant egy amolyan puszi-csók.

Darkó kicsit fancsali képet vágva könyörgőn nézett a lányra.

• Megvolt, nem maradtam adós. Mi ez a savanyú mosoly?

– Ó, kedves hercegnőm, ez csak egy lapos puszi volt. Megmutatom, milyen is az igazi!

A bolondozós szócsatából nevetve hajoltak egymás felé, majd a fiú finom erőszakkal szenvedélyesen csókolt. Ha utólag eszükbe jutott, nem tudták felidézni, kit kapott el a vágy jobban, ki csókolt szenvedélyesebben. Megállt az idő, talán abba se tudták volna hagyni, ha a lépcsőkön nem rohan fel egy férfi, és az ajtajuk előtt kiabálva hív valakit, hogy „gyere már!”

– Na, húzzunk innen, Darkó fiú, mert nem állok jót magamért! – mondta lihegve a lány, és az ajtót kinyitva már a folyosóról beszélt. – Gyere, gyere, gyere, veszélyes ház ez! Lehet, hogy boszorkány is lakott itt valamikor… Jönnek a parkon keresztül a többiek is, menjünk eléjük!

Ahogy ballagtak a régi házak közt, újra játszós képzelődéssel próbálták feloldani a kicsit kényes viszonyt. Mindketten érezték, hogy egy röpke órácska alatt átlépték a szokványos ismerkedés minden szabályát. A közvetlen hang, és hogy minden komoly előzmény nélkül hagyták magukat sodródni a gátlástalan csókba. Emlékezetükkel felvonultatták ott az ódon köveken vágtató lovakat, menyasszonyi párt egy hintóban, a szolgahadat…

– Azt nézd, csókolóznak!

– Hol?

– Az emeleti ablakot nézzed! Nézzed! Megmutassam, hogy csinálják?

– Fogjad vissza magadat Darkó fiú, mert…! Futásnak eredek, ­--kacarászott a lány, és összekócolta a fiú haját.

Ballagtak, bolondoztak, de lassan komolyabb vizekre eveztek. Fikarcovics nagy ötletét boncolgatták, hogy lehetne a folyókat tisztán tartani, vagy a tengerjárók mérhetetlen olajigényét csökkenteni. Ginseng Titusz verseit idézték, mennyire boldogabb egy empatikus társadalom, mint a megveszekedett hatalomért küzdők áradata. Majd Alota becsületkódexéből idéztek, hogy: mindenki annyira jogosult, amennyiért megdolgozott. A lánynak még kikötése is volt, amit módosításra ajánlani fog a szerzőnek, hogy: A politikusi tevékenység nem munka.

– Nézd, azok ők! – lendült a keze a fiúnak.

– Honnan kerültek ezek ilyen hirtelen elő? Az a keskeny utcácska olyan, mintha egy ház belsejiből eredne.

Siettek hozzájuk, mert azok mentek tovább a park felé. Két kézzel integettek, erre-erre! Mikor Nadalék meglátták őket, messziről kiabáltak, hogy siessenek, mert a kastélyban nemsokára kezdődik az vita. Közülük voltak az előadók, a témát ki-ki elküldte a szervezőhöz már régen. Ahogy egymáshoz közeledtek, Darkó kicsit meghúzta a lépést, így hamarabb láthatta Nadalékat. Majd megállt benne az ütő, amikor meglátta a barátja mellett Szturbáliát. Hogy kerülte az ki őt úgy, hogy nem vette észre? Valami finom őrület kerítette hatalmába, mikor hátranézett, és ott is ott állt Szturbália. Biztos volt benne, hogy azonnal el fog ájulni, hát megállt, és forgatta a fejét, vissza akart térni a valóságba, de előtte is mögötte is ott volt Szturbi a rózsaszín ruhájában.

– Orália, drágám, mutattad Darkónak a szökőkútnál a pisilő szobrot? – kérdezte a Nadal melletti lány.

– Nem mertem tesókám, mert tudod, micsoda fantáziája van. Nehogy zavarba jöjjön! – és nevetett.

Lassan helyre billent a fiúban a világ, de hiábavalóan akarta megkülönböztetni az ikreket. Többen is észrevették, micsoda vicces helyzet alakult ki, bár eddig is összekeverte őket mindenki. A nővérek csak-azért is rájátszottak; Orália kikapta Szturbália kezéből a kis rózsaszín táskáját, és elszaladt vele. Persze a tesó azonnal utána, s miközben dobálták egymásnak, kerengtek nevettek, ölelkeztek, úgyhogy emberfia ki nem tudta volna deríteni, melyik ki. Nadal fényes logikája majdnem megoldotta a rejtélyt, mert odaszólt nekik: "Szturbikám, drága, nálam a telefonod!" - Egyikük tett egy lépést a srác felé, de észrevette, hogy máris elárulta a titkot, hát egyik régi trükkjükhöz folyamodtak. Egymásba karoltak, és keringőzni kezdtek, a kis táskát pedig a fogukkal fogták a két végén. Mikor megálltak, sugdolóztak kicsit, majd a köréjük állt tapsoló barátokhoz szólt egyikük. – Darkó, édes merre vagy? – Ekkor Darkó és Nadal lépett a kis szabad térre, és ők is keringőztek a sikoltozós kiabálás közepette. Mikor szétváltak néhány kör után, a két lány odaállt Darkóval szembe, és egyszerre, ugyanazon a hangon megkérdezték: - Nos, édesem, hogy tetszett a szobád? Remélem nem szorongatott meg a boszorkány lelke, akit ötszáz éve itt a téren elégettek!

Ki tudja, meddig tartott volna bolondozás, ha nem áll meg tőlük vagy húsz méterre egy ember, hogy a kiabálásával tudtukra adja, üres a kastély, csak a tévések várakoznak ott. A kastély valójában egy különálló ház volt a park közepén, kultúrháznak használták a helyiek. Itt Kalina érezte magát otthonosan, ő, mint helybéli fogadta a társaságot, ültette le őket az előadóteremben. Darkó és Nadal az ikrekkel vonult. Egészen természetes volt, hogy ők is egymás haverjai, sőt a későbbiekben valaki híresztelte, hogy ők is ikrek, csak a munka miatt nem hasonlítanak. Kiokoskodták, hogy egy sminkes iskolában voltak próba babák, míg nem, egyszer tűz ütött ki a suliban, és rájuk égett a smink, így a két legjobb tanuló sminkmunkája csáboskodik a placcon. Természetes volt a bolondozás, de azért mindenkinek a témák jártak az eszükben, amiket meg kell vitatniuk, Volt olyan, amit egy ismeretlen küldött, senki sem tudta, ki lehet ő. Mintha nem is létezett volna az internet világában, bár gyanították, hogy a „Pampolus” csak felvett név erre az alkalomra.

Az ikerlányok nyitották meg a "Nagydumát", ahogy a vitadélutánt nevezték eddig. A hozzászólások ezer témát érintettek, de mindegyik Szturbália két kifejezését járta körbe, a békét, és az emberi méltóság elsődlegességét mindenek felett. Olvastak fel verset, idéztek nagyoktól gondolatokat, slam formában bolondos csipkelődéssel követelték a boldog élethez való jogot. A visszatérő gondolat mindegyiknél az volt, hogy az eszperantó, mint közös nyelv legyen az emberiség támasza. Nadal is felszólalt. Érdekes volt, ahogy a nemes eszme terjesztését hangsúlyozta, majd ahogy szinte követelve mondta: eszperantó tanfolyamért sehol a világon nem szabad pénzt kérni. Az előadók, tanárok, értsék már meg, hogy ez nem egy egyszerű pénzkereseti lehetőség, ez az emberiség eszköze lehet a méltó életre. Darkó ebből az előadásból szűrte ki egy elszólásnál, hogy Nadallal szomszédos országokban laknak. Ebben a nemzetközi kedves szövetségben akaratlanul alakult ki, hogy nem érdeklődtek egymás nemzetisége felől. Mindegy volt, hogy az amerikaiak kicsi szövetségéhez tartozott valaki, vagy európai volt. Itt mindenki Eszperantó-ország lakója lett, ahogy viccesen emlegették.

A következő hét akarva akaratlanul is az elhangzottak elemzésével, fejtegetésével telt. Bejárták a gyönyörű környéket, a tengerpart homokját, de a nemzetköziség és a béke témája mindig benne volt a beszélgetéseikben. A kis csoportok állandóan változtak, mert az a százhúsz ember régóta szerette volna már, hogy a rengeteg írogatás után végre hallják a másik hangját, nevetését, természetének kivetülését beszélgetés közben. Mindenki mindenkinek írt már, de most a betűk finom nevetésben vagy szenvedélyes megszólalásokban elevenedtek meg. Nadal és Darkó valóban, mint két tesó élték a kicsit csintalan életet, le nem váltak volna az ikerlányokról. Az összetartozás nyilvánvaló volt, és az is, hogy Szturbália és Orália, mint két királynő mindenben rájuk támaszkodott. Mikor a tengerpartot meglátogatták, mindenki őket nézte, ahogy tanították a két lányt úszni. A fiúk karjukat kinyújtva tartották őket, akik csapkodva próbáltak a víz felett maradni. A nagy fürdőzés kiszárította a társaságot, hát a két fiú ment italt venni a Trinkéjóhoz, ahogy az italkimérést maguk között hívták. A homokot rugdosva Darkó, mikor már nem hallhatták a lányok, megkérdezte Nadalt.

– Szerinted én az Oráliát fürdettem az előbb?

– Őt én gyúrtam öcsém – nevetett a haver.

– Biztos vagy benne?

– Szerintem ő volt.

– Szerintem Szturbi volt az. Orálit megismertem, mert pont úgy markolt, harapott, mint múltkor a kőházban.

– Hoppá, Öcsém, hoppá! Megvan, hogy különböztetjük meg őket! Kiszívom Szturbi nyakát a haja alatt majdnem. Így nem nevetnek rajtunk, ezt észre sem veszik, de így legalább tudjuk, melyikük ki.

– Nem hiszem, hogy jó lesz, mert ezek nem gatyáznak. Szturbi ugyanolyan foltot szív a tesón, mint az övé. Nagyon vigyáznak, hogy a titok megmaradjon. Hát, nem is tudom, hol is kellene azt a foltot megejteni, te? Mert, ha ott, ahol én szeretném, eltakarná a bikinije.

– Ne bomolj, tesó! – nevetett fel Nadal. Nevetésük még a csapos fiút is zavarba hozta, mert alig tudták kimondani, hogy két sört, és két fajintosat kérnek.

– Azt mondta valaki, hogy mi is ikrek vagyunk. Lehet, hogy a nővérke a harapásával jelölt be téged, mert annyira hasonlítunk egymásra.

Ez puskapor volt a tűzre, mert a nevetésük átragadt a lányokra is, akik meghallották Darkót majd a beszólásokkal a többiek is szították a tüzet. A bolondozások feloldottak másokban is minden buta korlátot. Vadidegennek látszó emberek szóltak egymáshoz úgy, mintha együtt élték volna a hétköznapokat már évek óta. Egyre inkább természetesnek tűnt, hogy párok csevegnek, és nem a magányos harcosok hirdetik a nagy álmot, hogy a közös nyelv majd kizárja a háborúkat. A vallásokat nem érintette senki úgy direktben, még, ha kicsit szerette volna is egyikük-másikjuk, mert nem érezték eléggé komolynak a társaságot e megosztó témához. Mégis papoknak érezték magukat, mint egykor a hittérítők, akik valamiféle boldogságot lebegtettek. Ez most pont fordítva lesz, mert a megosztás helyett a harmonikus életközösséget hirdetik levegőben, szárazföldön és a vizekben is.

– Micsoda papok leszünk mi! – nevettek a buzgó esküvéseiken, bár a lényeget nagyon is komolyan gondolták.

Az alkotó viták még napokig tartottak, de mint minden, a csodás együttlét is véget ért. Darkót annyira magával ragadta a társak adta családias miliő, hogy taszítónak érezte a nyüzsgő várót a repülőtéren, A beszállás után, mint egy sértődött kamasz huppant a székébe. Még hallotta, agyában zsongtak a búcsúzkodás mondatai, a lányoktól való bolondos elköszönés. Hiába akarták megkülönböztetni őket, még az utolsó percekben is Szturborinak hívták mindkettőt. Nadallal is percekig álltak egymás mellett, és amolyan gyerekes mondatokkal próbáltak elválni. Az utolsó mondatuk mégis az lett: "Tesókám, nekünk össze kell jönnünk mihamarabb, és tudományos szinten kell tovább vinni ezt a szép eszmét". Igen, ezt tovább viszik, és megágyaznak a boldog emberiségnek. Timosika jutott most eszébe, ahogy nagy lelkesen mondta a mikrofonba: "Megágyazunk a boldog emberiségnek!"

Még akkor is a gyönyörű nyelv adta lehetőségen járt az esze, mikor a kis falu utcáján ballagva visszaintett egy-egy ráköszönő ismerősnek. Az anyja már messziről, a kert végéből sietve örvendezett.

– Végre, te rosszaság. Felhívhattál volna minden nap fiacskám, napok óta nem tudok rólad! – s ölelgette az egyszem fiát. – Nem akartalak zavarni a hívásommal, de nagyon fontos lett volna. Tudod, a Velkel gyerek éppen azután állított be, mikor letettem a telefont múlt csütörtökön.

– Mióta otthagytam a várost, csak egy-két mondatot váltottam Velkivel.Jó lett volna találkozni vele.

– Ő is ilyesmiket emlegetett, meg azt, hogy nagyon várnak vissza lövészklubba. Meg valami versenyeket magyarázott, hogy neked ott lenne a helyed. Te, még az a kölök olyat is mondott, ha megnyernéd azt a két versenyt, akár az olimpiára is kijuthatnál. Míg el nem felejtem, egy leveled is jött a minap. Valami honvédségi dolog.

Az a honvédségi dolog nem is volt olyan semmiség. Egy hét múlva őt is besorozták a jövendő katonák közé. Nem akarta tudatni sem Nadallal, sem a lányokkal, mert valahogy szégyellte, hogy ő, a békeharcos is katona lehet. Folytatódott a neten a közösségi élet, bár a találkozások lehetetlennek tűntek. – Majd jövőre! – emlegették. Igen, majd jövőre, hátha akkor már a tengerentúliak is küldenek maguk közül valakit. Téma maradt, hisz nincs olyan perc, hogy valahol ne lenne háború. A feszültség benne volt a nagyvilág híreiben mindig, de úgy tűnt, mintha egyre nyomasztóbb lenne. Átkozták a politikát, de ő, mint egy szégyenlős nyúl, nem tudhatott keményen kiállni, hisz zsebében már ott volt a behívóparancs.

Menni kellett. A laktanya legalább háromszáz kilométerre volt tőlük, kénytelen volt időben indulni. Este már döcögő vonaton ült. A rengeteg kis megálló ellenére szerencsésnek érezte, hogy reggel nyolckor bejelentkezhetett a laktanya kapujánál. Ahogy gyülekeztek egy nagy teremben, egyre több ismerőst fedezett fel a lövészklubból. Mint később kiderült, a tartomány szinte mindegyik lövészklubjának színe java ott volt. Azon a napon csak ők vonultak, külön épületben voltak a körleteik is. Szinte nem is volt semmi közös más fegyvernemekkel. Másként lett a reggelitornájuk, az étkezésük is legtöbbször különbözött a többiekétől. A legnagyobb meglepetés akkor érte őket, amikor a harci fegyverekkel ismerkedtek. Mosolyogni való volt, hogy a világ legjobbjai rácsodálkoztak egy pontlövő fegyverre. Eddig a céltáblák csak érzéketlen tárgyaknak bizonyultak, de ezek a fegyverek élő embert kerestek, és amikor a lövedék kirobbant a csőből, az maga a halál volt. Elhessegették maguktól a gyilkos képeket, inkább csak sportfelkészülésnek könyvelték el a gyakorlatokat. Lassan telt az idő, ritkán mehettek szabadságra. Darkóban fel-felvetődött, mikor otthon végre összejött a kapcsolat Nadallal, vagy a lányokkal, hogy megpendíti nekik, itt náluk kötelező a fegyveres szolgálat. Már be is írta, egyetlen kattintás kellett volna, de szinte megrémült, hogy kitudódik a sorsa. Törölte azonnal. Pár hónapos volt csak a kiképzésük, így hamarosan visszazökkent az élet a régi kerékvágásba. Az iskolánál megkapta az egyik alsós osztályt, mert az osztályfőnöknő lebetegedett. Üdülés volt újra gyerekek közt lenni. Mint irodalomszakosnak, mesélésből és felolvasásból álltak az órái. Nem akarta a tankönyvet követni óráról órára, inkább a gyerekekkel sorsoltatta ki, mi legyen az óra tárgya.

 

Hónapok teltek el, a kedves osztályt visszaadta a tanító néninek, és csak helyettesíteni járt be az iskolába. A híradások néha kis csetepatéknak írták-mondták, mennyire elmérgesedett a helyzet a szomszédos országgal, viszont egyik Reménycsapat tag borzasztó frontról beszélt neki. A hír nagyon felzaklatta, hisz valaki múltkor úgy beszélt ott a tengerparti bolondozásnál, hogy öten innen a szomszédos Miréziából jöttek. Alig aludt azon az éjjelen, mert még álmában is visszatért a békés társaság, akik közt ott voltak azok öten. Kik is voltak, nem számított akkor, hisz mindnyájan Eszperantó ország lakóivá váltak. Iskola felé menet azt tervezgette, feltétlen megtudja, kik lehettek azok. Már a virágágyás közti járdára fordult, mikor szembe találkozott Kecsöl Feri postással.

– Téged kereslek, öregfiú! – üdvözölte a régi iskolatárs. – Ez ajánlva jött – mondta fanyar mosollyal, majd átadta a behívóparancsot.

– Másoknak is hoztál?

– Nem, csak te kaptál az egész faluban.

Hazaérve, hirtelen nem is tudta, hogy mondja el az anyjának, de az megelőzte, mert ijedten kérdezte: – Jól érzed magad fiam?

Három nap múlva, mikor a sínek kattogása félálomba ringatta, úgy érezte, hogy ugyanitt ült múltkor is, mikor ugyanabba a laktanyába tartott. Az adatait is ugyanaz az őrmester egyeztette, ugyanabba a kultúrterembe parancsolták, mint az előző bevonulásakor. Meg sem lepte, hogy már négyen ott álltak a biliárdasztal mellett, és nézték, ahogy Makhacs honvéd löki a golyót. Az üdvözlés nagyon lelkes volt, hogy újra látják egymást a múltkori szakaszból, de érezni lehetett, mindegyikükben ott volt egy kis rejtett félelem. Próbálták a beszélgetést lazára fogni, de mire párat löktek a golyókon, nyílt az ajtó, és a régi ismerős százados lépett be.

– Uraim, önök most lőgyakorlatra mennek, ahol egy hét alatt újra katonává válhatnak. Személyes holmijukat fogják meg, és jelentkezzenek a helikopter pilótájánál. Kérdés?

– Százados úr, és a többiek? Őket nem várjuk meg?

– Nincsenek többiek, uraim, csak önök hatan mennek lőgyakorlatra! – mondta olyan igazi katonásan, és becsukta maga mögött az ajtót.

– Valamelyikőtök ült már helikopteren? – nézett Darkó a többiekre, de azok csak fújoztak.

Már a levegőből látszott micsoda átkozott helyre küldték őket. A tó körüli nádas még tetszetős volt, nem úgy a rengeteg sátor, és tankok, gépkocsik mindenütt. Nagyon kemény egy hét állt előttük. Lőgyakorlatok ugyanúgy voltak, mint a múltkori kiképzésüknél, de a nagyon kemény fizikai terhelés meglepte őket. Az előadások hangulata is szokatlan volt, amit egy sátorban hallgattak naponta kétszer is. Igazi lélekbúvárok lehettek az előadók katonának beöltözve. Különösnek tűnt minden. Talán az lepte meg Darkót legjobban, mikor az előadásra érve kiderült, hogy egyedül vele akar foglalkozni a százados. Egyik mondatában a feltétlen engedelmességre kötelezte, másikban pedig megpendítette, lehet, hogy ő lesz a szakasz parancsnoka. Kíváncsi volt, a többieket hogy igazították el, de egyik megkérdezett sofőr szerint most szállt fel velük a helikopter, aminek még hallani lehetett a hangját. Akkor most? Tétovázott magában, és úgy látta, legjobb lesz, ha kimegy a sátrakon túlra, és megkérdezi a másik helikopter mellett beszélgetőket.

– Hol vagy már, pajtás? – kérdezte az egyik, aki dobozokat rakott be a gépbe. – Az őrnagy érted küldött az előbb. Szedd össze a cuccodat, mert hamarosan felszállunk! A fegyvered, és néhány kelléked már itt van, csak te hiányzol. Az előbb érkezett a parancs, hogy téged is vigyünk az ötszázas kígyófészekbe.

– De hát az a frontvonalon van!

– Ott.

Három óra múlva már egy csatorna partján hallgatta az új szakaszának parancsnokát. Ő a mesterlövész-fegyvert tartotta a kezében, három társa felmálházva várta, hogy véget érjen az eligazítás. Sietni is kellett, mert kegyetlen viharfelhők közelegtek. Nem messze már eshetett, a villámok folyamatosan látszódtak, és a dörgés is odahallatszott.

– Igyekezzenek uraim elfoglalni a harcálláspontot, mielőtt ideér a vihar. Hatszáz méter az innen, és az őrmestert kövessék! – siettette a hadnagy a négy új embert. – A mesterlövész csak akkor lőjön, ha az erdőn innen, a bokrok közt lát ellenséges felderítőket. Az ottani szakaszparancsnok majd pontosítja a feladatukat.

Darkót egy jól álcázott lövészteknőbe parancsolták. Oldalra nézve látta, milyen komoly erőket vonultattak fel itt. Vállról indítható páncéltörő rakétások végig a fák közt... Az égzörgés egyre közeledett. Talán ez volt az oka, hogy egy óriási madárraj körözött a völgy felett, néha alacsonyabban, mint ahonnan ők ellenőrizték távcsövön a túloldali lankákat. Fegyverének távcsöve tökéletes rálátást biztosított még a nyolcszáz méterre lévő bokros erdőre is. Ahogy a szél lengette az ágakat, látszott, hogy köztük fel-feltűnik egy ember. Nem akart álcázva lenni, csupán a bokor ágai játszottak előtte. – Ez nem tudja, hogy itt vagyunk, vagy itt lehetünk? – mélázott, távcsöves puskáját görcsösen a cél felé tartva. Nem fog lőni az biztos, inkább a többieket riasztja, hogy vannak ott túl. Bárki is az, ő nem fog emberre lőni. Nem! Inkább szétlövi annak a másik fának félig leszakadt ágát, hogy azok ott bújjanak már fedezékbe, és húzzanak a francba. Akkor se lő emberre! Az az ember felállt a két fa közt, és a madárrajt nézte. Lassan fordult, így szemből látszott. Darkónak elállt a lélegzete, mert… Újra visszavitte a távcsövet a látványra, ahogy a keze szinte görcsösen rándult. Levette ujját az elsütő billentyűről, és már újra tisztán látta: Nadal állt ott, nézte a kerengő madarakat. A puska kicsúszott a kezéből, elsötétült előtte minden. Ekkor egy óriási villám csapott le jó húsz méterre tőle, és meggyújtotta a magas fenyőfát. A dörrenés akkora volt, hogy a közelben lévő katonák agyáig hatolt. Darkó már nem hallotta a dörrenést, mert azelőtt egy pillanattal hanyatt vágódott és a fejét egy farönknek ütötte. Ájultan feküdt. A többiek jó tíz perc múlva fedezték fel, hogy megsérült.

– Azt hiszem, felébred!

– Tegnap is azt hittük, de jobb is, hogy vissza aludt. A légnyomás és az ütés nagyon keményen érintette. Lehet, hogy maradandó sérülések érték az agyat! – hallotta Darkó valahonnan a ködön túlról. – De, figyelje nővérke, megmozdult a szeme! Nézze a kezemet, látja? Dr. Rögös vagyok, jó kezekben van katona. Hall engemet?

– Nadal! Hol van Nadal? – suttogta a beteg.

– Ő is jól van. Biztosan jól van. Maga most egy kórházban van, katona!

– Kórházban… – suttogta a katona, és lassan visszasüllyedt a zaklatott álomba.

Egy hónap múlva úgy döntött a parancsnokság, mert az egészsége még nem stabil, szereljék le. Nagy kő esett le a szívéről. Mint egy madár röpült a laktanyából távozáskor, ahova a papírok miatt még be kellett menni. Ahogy a vonat döcögött vele hazafelé, kegyetlen kétségek kezdték gyötörni. Az orvos azt mondta, hogy minden rendben van, csak még sokat kell pihennie. Annak, ott nem említette meg újra Nadalt, mert még zavarodottnak könyvelték volna el. De most már neki is kétségei lettek. Hogy került volna oda Nadal? Pont oda! Ekkora véletlenek nincsenek, biztosan az a villám csinált valamit az agyával, hogy így képzelődik. Nem baj, semmi nem érdekes! Az a fontos, hogy kiszabadult a sereg karmaiból.

Nadallal csupán egyszer tudott beszélni a neten,mióta az összejövetel volt azután hiába hívta. A lányokkal azonnal megvolt a kapcsolat. Igen, tőlük érdeklődik, hátha nekik, vagy valamelyik csapattagnak sikerült vele beszélni mostanában. Azt hitte, már sohasem ér haza. Izgatta a lehetőség, hogy legalább a hangulatát megérezheti a nyári összejövetelnek, Tudta, az anyja elutazott a rokonokhoz külföldre, félt, hogy az elvadult háborús izzás beleront az életébe. A fiával egyszer tudott beszélni mióta az bevonult most újra. Akkor említette is: "Megpróbálok kicsit megnyugodni az unokatestvéremnél!". Végre hazaért. Az otthon nyugalma egy órácskára lenyugtatta az idegeit, míg rendet rakott a szobájában, és rákapcsolódott az internetre. Szturbáliának írt néhány sort, hogy videókapcsolatot akar, és hogy írja meg azonnal, mit tud Nadalról. Meglepetésére pár perc múlva már látta a nevető lányt a monitoron.

– Édes pici lánykám, puszi-puszi mindenedre! Kérlek mondjál valamit Nadalról! Mikor írt nektek, vagy valakinek a csapatból? Mikor találkoztatok a betűivel utoljára?

– Nyugi Darkó fiú! Itt ápolgatom a barátunkat. Pár napja szedtem fel a vasútállomáson – válaszolt a lány valami fergeteges nevetéssel. Boszorkányos vihogássá fajult a hangja, fejét felemelte, és mintha a hajából bújt volna ki, a monitoron megjelent Nadal mosolygós arca.

Darkóval forgott a világ, mégis megbolondult! Ez a kép visszajárt álmában is, és még ébren is bevillant, mikor a tömeg közt ment át a pályaudvaron. Tenyerét az arca elé tette, és az ujjai közt nézett a monitorra, de a barátja még mindig ott volt, és beszélt hozzá.

– Drága Öcsém, de jó látni téged! Ha tudnád min mentem keresztül mostanában, elájulnál!

– A rohadt háború… – még mondta volna, de a másik közbevágott.

– Benne voltam. Egy őrület az egész, megszöktem a frontról. Amikor az a rettenetes dörrenés volt, bátorságot adott, és…

– És a madárraj!

– Igen, a madárraj vett egy fordulatot, és irány a folyó. Láttam őket, a szabadság szimbólumai lettek akkor. De, de te honnan tudod ezt? Senkinek se beszéltem erről még.

– Láttam ahogy a madárraj elhúzott a folyó felé, és akkor levettem az ujjamat a ravaszról – halkult el Darkó hangja, és csak nézte a monitort a könnyein keresztül.