Nemrég kiadott könyvemből három kis részletet közlök, remélem tetszeni fog a nagyérdeműnek. Könyveim megvásárolhatók az internetes árúházból.  ---  https://www.libri.hu/szerzok/kovacs_karoly.html 

 

A könyv 21-dik oldalától...

Már vagy négy év is eltelt, hogy Juszuf mesélte azt a lányt, de én pontosan emlékeztem minden szavára, és most elmagyaráztam Mehmetnek, hogy mire gondolok. Akkor láttam először nevetni. Olyan volt, mintha nem is ő lenne, mert úgy vihogott, mint Juszuf akkor a szekéren. Nem is kérdeztem azután semmit tőle. Ha akart mesélni, mesélt, ha nem, nem. Előfordult egyszer, amikor kiterítette az imaszőnyegét, és fél délután leborulva rajta horkolt, megkérdeztem tőle.

            – Oszt mit csináltak azok a hurik, hogy olyan sokáig ott voltál?

            De csak ennyit tudtam kérdezni, mert úgy szájon csapott azzal a szent szőnyeggel, hogy kicsordultak a könnyeim. Előttem ugyan hiába játszotta a szent embert, mert ő is olyan finoman ellopta az almát a kupacból, mint én. Meg láttam azt is, hogy nem az égbe jár a hurik közé, hanem ő is földi Sárát látogat. Igaz,  úgy nézett ki az a némber, ha ezer vízből megmosták volna, akkor is elkeveredett volna a falunkbeli boszorkányok között. De hát, ha neki az kellett, hát lelke rajta.

 

 

Az én drága asszonybarátném

 

            Az én Sárám egészen más volt. Nem úgy kezdődött az, mint ahogy az idősebbek mesélték, micsoda mennybemenetelben volt részük, – vagyis majdnem abban, hanem...  

            Egészen másként történt az én esetem. Még amikor odaérkeztem az óriási városba, akkor találkoztam először azzal a mérges asszonnyal, aki bottal verte a kutyámat, mert összeakaszkodott az övével, és szét akarta tépni. Az arcát nem láthattam, mert be volt kötve, de a hangja olyan finom volt, amikor nem káromkodott, szinte simogatta a lelkemet. Annál a kutyaviadalnál én is kaptam egy-két harapást, mert odavetettem magam közéjük. Az az asszony mentett akkor ki, mert talán még az én kutyám is belém mart volna. Szétzavarta őket a bottal, aztán letörölgette a mocskos vért rólam. Amióta a karavánnal a folyón átlábaltam, víz nem nagyon ért hozzám. Azt mondta, büdös is vagyok, bár én nem éreztem belőle semmit, –- meg azt is, hogy mossam le a koszt magamról sűrűn, mert elvisz az ördög.

            – Sovány is vagy, piszkos is vagy. Ide ne gyere többé azzal a dög kutyáddal, mert lelövetem az urammal!

            – Nem is az enyém, csak kullog utánam, akárhova megyek.

            Gondoltam, nem akarja, hogy más is meglásson, mert ahogy később megtudtam, rajta kívül még három felesége volt az urának, és azok lesték, ha elment valahova. A gazból kilesve láttam, hogy egy idősebb nő kiáll a fehérre meszelt magas fal egyik nyílásába – ami beljebb egy ajtóval volt lezárva –, és kiabál ennek. Az én jótevőm hirtelen megindult vissza a kútra, mert az összes vizet rám pazarolta, ami a kancsókban volt, és szinte suttogva sziszegte: – Ide ne hozd még egyszer azt a mocskos kutyát!

            Láttam, ahogy kötélen vizet húz a kútból, és mintha még nyújtogatta is volna a nyakát, hogy lássa, ott vagyok-e?

            Akkoriban nem ismertem senkit a városban, hát sokszor arra botorkáltam, hátha újra találkozom a jótevőmmel. Egyszer össze is villant a tekintetünk, amikor mellettük mentem el. Valami tüzelőt vittek a szamáron, de mindig lepottyant belőle, azt kapkodta ő fel. Kisfiú voltam akkor még, nem nagyon törődtek vele, hogy kóboroltam az utcán, hát én is lehajoltam egy leesett ágért, és odaadtam. A szemünk újra összetalálkozott, és hallottam, ahogy súgja.

            – Eriggy, te koszos kölök a gazba, és várj, majd hozok valamit!

            Jött is nemsokára, kezében a korsókkal, és ahol voltam, belépett a gyomok takarásában hozzám.

            – No, mi van a sebeiddel te? Nesze egyél, mert elvisz a szél – és egy lepényfélét nyomott a kezembe.

            – Vigyázz, nehogy elvegye a kutyád, mert akkor soha többé nem adok!

            Így ment ez évekig. Néha megmosdatott, mert mindig piszkosnak talált. Volt úgy, amikor el tudott szökni a házból valami ürüggyel, hogy ott üldögéltünk a kis dombocskán, ahonnan óriási fát ástak ki valamikor, és a helyén maradt egy jókora gödör. Abból lestem én a vidéket, de soha senki nem próbált bebújni a tüskés bokrok alatt. No, meg a kutyám is ott jött-ment, nem engedett az közel senkit.

            Azt mondta mindig, én a kistestvére vagyok, és neki kötelessége engem még így titokban is rendbe tartani, hogy igazi felnőtt váljék belőlem.

            Lehettem vagy tizenhat éves, amikor abban a kis földteknőben lapítottam, néztem amint elhúznak a felhők felettem. Kitaláltam történeteket, azt éltem át gondolatban, és vártam, hogy a kedves néném lépteit meghalljam, ahogy bújik a zizegő avaron, a lomb alatt. Jött is, ahogy ígérte néhány napja.

            – Egyél, te, most csak ezt tudtam hozni! – és húsdarabot göngyölt ki egy nagy viráglevélből. Ha húst hozott, mindig ilyen különösen nagy zöld levélbe göngyölte, nehogy bezsírozza magát vele.  Beszélgettünk, vagyis inkább ő beszélt, én csak tépegettem a húst, és fordítgattam a fejemet, amerre nyomta, mert ilyenkor mindig átnézte a hajamat, nem tetvesedtem-e el. Jó volt az a hús, de most annyira más volt a kezének az a finom matatása, hogy azt kívántam, sohase hagyja abba.

            – Lehet, hogy a te hajadban több van, mint az enyémben – bolondoztam, és én is turkáltam a hajában.

            – Maradj már te! – megnyálazta az ujját, rám dörzsölte, aztán dörmögést utánozva törölte le a ruhájával. – Ha volna egy korsó vizem, hát most nagyon megmosdatnálak!

            – Előbb voltam lent a tengernél, benne fürödtem unalomig.

            – Ha igaz lenne, akkor érezném! – és belenyalt a nyakamba. – Nem is vagy sós!

            – Hát te? – kérdeztem incselkedve, és csináltam utána a nagy kóstolgatást.

            Éjszaka, amikor próbáltam visszaemlékezni, hol szabadult el a féktelenségem, sehogy sem tudtam felidézni.

            Elkapott valami vad bátorság, és belemartam kéjes szemtelenséggel. Nem ütött meg, nem is próbált ellökni, csak azt éreztem, mintha az öreg meséjéből omlana elém csimpaszkodva a hetedik mennyország legszebb hurija. Attól a pillanattól már nem a jótevőm volt velem, hanem az éjszakai fantáziálásaim ingerlő szépsége. Ha összetalálkozott a szemünk, nem tértünk ki tétován, szégyenlősen, hanem mint a végzettel dacolók, elmerültünk egymás tekintetében. Minden pillanatot fel akartam idézni, újraélni, de akárhányszor próbáltam, összekevertem az emlékek sorát. Juszufnak, vagy akár Mehmetnek a büszke dicsekvő meséje buta, érzéketlen, mocskos állatságnak tűnt, ha összehasonlítottam a mi féltő izzásunkkal. Az a láng sokszor fellobbant, egyikünk sem akarta, hogy vége legyen, csak nagy sokára tudtuk újra érzékelni a környezetünket. A világ annyira megszűnt körülöttünk, hogy szinte megijedtünk, amikor madár telepedett egyik fára, és megrezdültek az ágak. Úgy néztünk egymásra, mint amikor még bódult lihegéssel a túlvilágon jártunk, de valahogy nem tudott egyikünk sem megszólalni. Kis mosoly rándult az arcunkon, ha szólni akartunk, de nem ment, inkább visszamenekültünk a csókos nyalakodásba.

            Valahol messze kutyák veszekedtek, emberi hangot hozott a szellő, hát kijózanodtunk lassan. Ő szólalt meg először még úgy átölelve, mintha addig mindentől védve lennénk, amíg el nem engedjük egymást.

            – Ha ezt megtudnák, lehet, hogy agyonköveznének. mindkettőnket. Bár téged inkább felakasztatna az uram – csak nézett a szemembe, és mintha meg akarná magyarázni miért is gondol az akasztásra, még hozzátette – a Kádi a barátja.

            – Sohasem tudják meg, bennem megbízhatsz. …de ha  csak kicsit is megsejtenek, elviszlek világgá!

            – Ó te buta nagyfiú! – suttogta kedvesen, és összeborzolta a hajamat. – Nem is az uramtól kell tartanom, nem is a két idősebb feleségtől. Yasmin az, aki leselkedik utánam. Ő az, aki bajt hozhat ránk, vele kell óvatosnak lennünk. 

            – Ha az urad engedi, hogy kijárj egyedül a kútra, meg a kertbe, akkor annak a Yasminnak mi köze hozzá? Megérteném, ha azok a vénasszonyok akarnának fegyelmezni, hogy senki se nézhessen be a fátyol alá, mert féltik a család becsületét.

            – Az uramat csak a Kádi érdekli, minket, asszonyokat elhanyagol. Akiket láthattál már, a két első feleség titokban együtt hál, ez a mocskos Yasmin meg velem akar. Azért les mindig, hogy legyen mivel zsarolnia, ha észrevenne valami ledérséget rajtam.

            – Te, én ebből semmit sem értek. Az urad férfiember, mi köze lehet? …eh nem értem és kész.

            – Ne is törődj vele! Kegyetlenség ez a sorstól, hogy így elbánt velünk. Csak ennek az átok Yasminnak tetszik, hogy az urunk nem akar hálni vele. Ne is kérdezz erről soha többé.

Megsimogatta az arcomat, végignézte a ruháját jól áll-e rajta, majd felhúzta a fátylat az orráig, és csendben visszabújt a bokrok alatt az útra.

A 305-dik oldaltól...

Öldöklés a Dunán

 

            Evezett mindenki, hogy le ne késsük a csatát: Zimonyig a kitaposott parton vontatólovakat ostoroztak, hogy a nagyobb hajók lendületbe jöjjenek, az apróbb csónakokról pedig azt figyelték, mikor érnek olyan közel, hogy lándzsát dobhassanak. Szinte piros volt a víz, mert hullák úsztak az evezőlapátok között, de volt, hogy sebesült üvöltözött, hogy húzza ki valaki. Sodort a víz mindent lefelé, ami a harcban gazdátlanná vált.

            Órák teltek el, mire annyira közel értünk, hogy nyilazhassunk, de nem a szárazföldön voltunk, így ha nem eveztünk, azonnal távolodtunk. Az lett a cél, hogy vasmacskát dobhassunk valamelyik hajóra és mellé húzzuk magunkat. Verték a láncot, amikor a vasmacska átrepült, de akkor már dobtuk a lándzsát többen is. Izzott a levegő, olyan vad volt a harc, hogy szinte a mi legényünk teste mellet is eldobtuk a gyilkos botot, hogy a janicsárt, leszúrjuk. Óriási zsongássá olvadt az üvöltözés, a haldoklók rángatózva hörögtek, fogva volt mindenki, nem volt menekülés.

Hunyadi kapitány hajósai az életükért harcoltak, visszavonulni nem tudtak, mert a víz sodra nekiszorította hajóikat az ellenségnek. A törökök látták a vesztüket, amikor sikerült felérnünk hozzájuk, de a hajóik láncolva voltak, nem tudtak elmozdulni. Két hajóval arrébb kegyetlen tusa dúlt. Egy rekedt, fiatal fiú hangja túlszárnyalta a vasak csattanását, a kiabálást, a nyögéseket. Látszott, hogy egyszerű keresztes vitéz, mert nem volt úri kinézete, de az úgy káromkodott, hogy talán még a zimonyi várban is meghallották. Szinte elakadt néha a recsegő hang, és sikoltozásba ment át, majd Jézusért kiáltott, de amikor újra lendületbe jött, mert levert valakit, egyszerre imádkozott és káromkodott, majd köhögve félrehúzódott, amíg levegőhöz jutott.

            Már láttam is, hogy melyik lehet az a fiú. Azon a hajón, már az első percektől folyt a harc, mert a két szembeálló hajó egyforma nagyságú volt, és nem bírtak egymással. Egyik török dereglyén, ahonnan nyilaztam, már csak mi voltunk keresztesek, de a szomszédos hajó nagyobb volt, azon keményen tartották magukat a törökök. Sánc volt előttük fából, az mögül szúrtak, vagy néha kiugorva lecsapták a keresztényt, aki be akart mászni. Hiába voltunk a hajó urai, a láncot nem bírtuk leverni, hogy szétszakítsuk a hajózárat, hát tüzet próbáltunk csiholni. Láttuk, amint a part melletti részen égett már a fedélzet több helyen is. Mintha nézősereg integetett volna, mindkét parton óriási tömeg tombolt. Leverték már a parton felvonult török csapatokat, és minden erejükkel jöttek volna széttépni az utolsó hajót is, de nem tudtak átugrani a lehorgonyzott füstölgő hajókhoz, mert a szélsőket már rég elvitte a víz.

A kegyetlenül káromkodó vitéz hangja ott túl, sírós kétségbeesett üvöltésbe csapott. Mindnyájan odakaptuk a fejünket. Láttam, hogy magára maradt, mert a mellette védekező katona csurom vér volt, úgy tűnt, hamarosan összeesik, a másik két társát pedig lándzsa verte át. Pár lépéssel a szomszédos hajóra ugrottam, és a meglepett törököt úgy csaptam oldalba, hogy fellökte a két másikat. A következő pillanatban a gerendasáncon nekifutva átugrottam a következő hajóra. Nagyon megleptem a támadókat, mer már egyetlen csapás kellett volna a győzelmükhöz, de így, a kormos káromkodó legény el tudott ugrani a kard elől. Ott voltak mögöttem a társaim is, akik pillanatok alatt eltakarították a kimerült hitetleneket. Fordultam volna a fiú felé, had lássam közelről is a nagyszerű harcost, de nem volt sehol. Léptem a korláthoz, azt gondoltam, tán a vízbe esett? Éppen akkor vágta neki az örvénylő víz a másik hajónak. Meg akart kapaszkodni, de nem volt mibe, így lassan kisodródott, vitték a habok. Egy szempillantás alatt döntenem kellett, mit tegyek? Nem ugorhattam le én is, hogy segítsek neki, hát lelöktem a gerendát, ami ott billegett a szétvert evezők felett. Jó pár lépéssel elsodródott már, amikor a gerenda a vízbe csapódott, mégis olyan élesen láttam a képét, mintha az orrom előtt lett volna: Tágra nyíltak a szemei, és mintha mosoly suhant volna át az arcán.  Lehet, hogy közeledtek egymáshoz, de már túl messze sodródtak, így senki sem tudta, sikerült-e elkapnia a rönköt.

            – Sebesült volt? – néztem a mellettem kapaszkodó legényre.

            – Nem láttam, hogy véres lett volna a víz körülötte.

            – Ha szerencséje van, valamelyik csónakból észreveszik arra lejjebb, hogy élőt visz a víz, vagy esetleg a várhoz tudja irányítani magát, mert ha túlmegy a váron, a törökök halásszák ki.

 

A 309-dik oldaltól...

A találkozás és a végzet

 

            Néhány nap után ott fogtak a várban, mert a ledőlő kövek sok embert zúztak össze, és a rohamoknál megsebesülteket is ott kellet ellátni a falakon. Akartam, vagy sem, a szélső bástyánál csapkolódtam én is, mert valamilyen csellel vagy ötven janicsár – nem törődve a saját ágyúik tüzével –, a külső falak omladékának a takarásában odalopózott és felmászott a golyók ütötte falon. Talán sikerült volna nekik meglepni az ágyúzás elől a kövek mögé bújt védőket, ha fel nem kiált egy ismerős, rekedtes hang. Vigyázz, feletted a janicsár. Én csak sebesültért jöttem fel két társammal, de amikor a kiáltás elhangzott, átugrottam a leomlott köveken, és az előre lendülő legényekkel még idejében visszavertük az egymás után kúszó ellenséget. Ekkor megrázkódott minden alattunk, mert egy nagyágyúból való óriási kőgolyó csapódott be, és a kiszakított falrész magával sodorta a janicsárokat. Mindenki ösztönösen lebújt, de aztán újra felugráltunk, vártuk a janicsárok felbukkanását a résnél. A fiú nem mozdult, csak ült egy halom kő mögött, a még ép falnak támaszkodva.

            – Mi van, megsebesültél? – kiabáltam a robajban a kormos legénynek, mert még mindig gurultak kövek fentről.

Nem szólt, azt hihettem volna, hogy meg is halt, de észrevettem,hogy a szemét megmozdította a hangomra.

            – Gyere, elviszlek innen! – Lehajoltam, átfogtam a lábait, hogy az ölembe vegyem.

            Először arra gondoltam, csak elhúzom onnan, és majd ketten lejjebb visszük. Meglepetésemre egész könnyű volt. Átfogta a nyakamat, és azt gondoltam, hogy azt a kormos arcát még a fülemhez is dörzsöli, mintha nem lennék elég piszkos így is.

            – Ne arra, hanem felfelé a lépcsőn! ­– súgta, mert a rekedt hangját nem tudta megszólaltatni.

            – Arra lövik a falakat.

            – Akkor is arra!

            Jól van, talán igaza is van, gondoltam. Éppen tegnap beszélték a pattantyúsaink, amikor ott álltam közöttük, hogy a tornyokat nem érik el a török ágyúk, ha nem hozzák közelebb őket. A többiek ottmaradtak, lesték, maradt-e török a falon, én meg ráfordultam a fiúval a torony lépcsőjére, és lassan lépdeltem felfelé.

            – Ide nem szoktak már feljönni az őrök sem, mert félnek, hogy megroggyan valahol alul a kő! – súgta a fülembe az ismerős hang, amikor kimerülten leültem a terhemmel a fal mellé. Elengedte a nyakamat, az arcomat a tenyerei közé fogta, és a szemembe nézett arasznyi távolságról.

            – Bözse! – csak ennyit tudtam kinyögni. Szinte biztos vagyok benne, hogy egy pillanatra elájultam a meglepetéstől.

            Az üvöltöző, káromkodó vitéz a török hajón, a vízben tovaúszó ember most itt ül az ölemben, és… és ebben a pillanatban derült ki, hogy akit tizenöt év óta várok, most megjött. Itt, a vérzivatarban értük egymást utol.

            Ő sem szólt, csak amikor kérdeztem, miért akart mindenáron ide jönni, akkor éreztem, hogy patakokban folyik a könnye végig az én arcomon is. Próbáltam letörölgetni, de csak szétmaszatoltam a kormot a bőrén. Jó volt úgy maszatosan egymáshoz szorított arccal. Talán az idők végezetéig is úgy maradtunk volna, ha nem üvöltenek a falakról a sebesültek. Muszáj volt megmozdulnunk. Az idegeink pattanásig feszültek voltak az utóbbi napokban, hát ösztönösen fel-felnéztünk, amikor a nagyágyúkból csattant a hang.

            – Kormosabb vagy, mint én – mondta kicsit elmosolyodva, és a még mindig könnyes arcával simogatta az enyémet.

            Talán akkor ott egyikünk sem volt egészen normális, mert az a halál közeli helyzet olyan tüzet ébresztett bennünk, hogy ledobáltuk a vékony göncöt magunkról, mintha csak Hadovácson a szobácskánkban lettünk volna. A lihegő sikoltozások talán még a török táborig is elhallatszottak, de zavarba is jöhetett az, aki hallotta, mert a gyönyör sikolyai egészen mások, mint a sebesültek fájdalmas nyögései. 

            Meleg volt a kis helyiség, kívülről áttüzesítette a nap. Jó volt, ahogy a szellő átsuhant a nyitott réseken, ahonnan máskor az őrök figyelték a vidéket. Bözse nem hazudtolta meg önmagát, mert amikor pihegve nézelődtünk a török tábor felé, csibészes mosollyal rekedtes hangon megkérdezte.

            – Mi lenne, ha most meztelenül beállnék az ablakba, és integetnék a törököknek?

            – Megrohamoznák a falakat, és egy fertályóra alatt elfoglalnák a várat.

            – Ezt nekik! – és a nyakánál olyan mozdulatot tett mintha elnyisszantaná.

            – Mennünk kell, nem maradhatunk itt, mert …

            – Mert? – lenyomott a kőpadlóra, és mint a lovas, aki egy óriási vágtával a mennyekbe akar ugratni, a karjaimba kapaszkodott, és lihegős nyikkanásokkal egészen a hetedik mennyországig repített mindkettőnket.

            Lassan higgadtunk le, de úgy igazán a túl sok mondanivalóból nem tudtuk kiválasztani melyiket is kellene elmesélni, hát csak a mosolygós, nyalakodós nyugalmat élveztük. A kinti hangok természetessé váltak, talán el sem jutottak már a tudatunkig.

            – Nem maradhatunk itt örökre! – próbáltam kizökkenteni az édes, nemtörődöm hangulatából.

            – Én innen el nem megyek!

            – Se élelem, se víz nincs, mégiscsak jobb lenne, ha lemennénk, és a sebesültekkel áteveznénk a keresztesek táborába!

            – Hozz fel élelmet, meg vizet, én itt maradok – majd még hozzátette – meg subát is, mert hajnalra kihűlnek a kövek!

            – Ha tovább lövik a falakat, ledőlhet a torony.

            – Ha lemész, hozzál fel kormot, vagy faszenet is! – mondta, és látszott, egyáltalán nem törődik a veszéllyel.

            Leszaladtam a lépcsőkön, bár a kanyarulatnál egész kőrakás zárta az utat, sokkal nagyobb, mint mikor felfelé mentem. Az egyik, még a télen szétfagyott mellvéd nem bírta a golyók keltette remegést, és lehullottak a kövei. Kicsi volt a nyílás, ahol a bástyára ki lehetett lépni, takarva is volt, mert inkább a lefelé vezető lépcsők felé nézett. Pár nap óta jártam fel a bástyára, de eddig nem tudtam, hogy onnan a toronyba lehet feljutni.

            A nagyobb ágyúk nem csak ott romboltak, ahova becsapódott az óriási kőgolyó, de olyan erősen beleremegett a fal, mintha földrengés rázta volna meg a vidéket. A bástyáról nézve félelmetesnek látszott, ahogy a toronyból kövek mozdulnak ki, és zuhannak alá.

            Nem engedem, hogy Bözse ott maradjon, még ha visítozva kapálódzik, akkor is lehozom onnan holnap, gondoltam, mert aznapra már több nagy lövésre nem kellett számítanunk. Amikor leértem, a bástyán már mások voltak, mint előbb, bár ha sohasem láttuk volna eddig még egymást, akkor is úgy szólítottuk a másikat, mintha az ikertestvérünkkel beszélnénk.

            – Ma már nem rohamoznak, de nagyon figyeljétek a mozgásukat azoknak ott a bokrok alatt, nehogy csellel próbálkozzanak! – figyelmeztetett bennünket a bástya kapitánya.

            – Előbb felmásztak a fal réseiben kapaszkodva! – kapcsolódtam én is a többiekhez.

            – Te itt voltál akkor is! – csillant fel a szeme. – Mi lett a kormos legénnyel, akit levittél?

            – Egy kő csapta meg, attól ájult el. Jól van már, csak szédeleg kicsit.

            – Menj le te is, nem lesz ma roham ahogy elnézem őket. Visszahúzódtak a falak alól, csak az a néhány mocsodék idegesít, akik ott lent lapulnak.

            – Dobáljuk meg őket kővel, van itt már belőle elég! – mutattam a toronyból kiszakadt kövekre.

            – Nem tudunk odáig eldobni, és ezt ők is tudják.

            Ott hagytam a bástyát, mint akinek dolga van. Sietve jártam-keltem, nehogy valamelyik parancsnokoló magához intsen, hogy neki van olyan legénye, akit ki kellene vinni a várból, mert megbetegedett. Szinte mindenki tudta rólam, hogy a kötözők közé tartozom, meg hogy a füveimből gyógy-levet tudok főzni.

            Két báránybőrt kerítettem, és a kondérosok is hamar megértették, hogy sebesülteknek kell vinnem az étket, hát el is láttak mindennel. Még bort is sikerült kicsikarnom, mert Bódfalvi grófra hivatkoztam állandóan, hogy az bor nélkül azonnal meghal, és hát Szilágyi kapitány úr gyerekkori pajtását mindenáron életben kell tartani. Szerencsére senki sem kérdezte meg, hol van az a Bódfalvi gróf, mert valójában egy félnótás halásznak a neve volt csak, aki valahol a Maros vizében próbálkozott a varsáival.