A nagy üzlet

A nagy üzlet

 

A Tesco parkolójának szélső sávjánál egy bő, fodros bőszoknyás, hosszú hajú nő igazgatta nagy, kerek fülbevalóit. Szemével a ténfergő fiatalembert mustrálta. Feltűnő volt, mennyire tétován jött-ment a bejárattól a szélső kocsikig, már vagy harmadszor, és nyújtogatta a nyakát. Keresett valakit. A nő mintha észre sem vette volna még, hogy a férfi már harmadszor megy el közte, és az oszlophoz kikötött kutya között, a piros bojtos papucsát porolgatta. Kicsit közelebb ment a kutyához, egészen addig, ahol a férfi már többször is áthaladt.

            – Tőlem itt rohadhatsz meg, a fene a pofádat! – vetette oda a nyugodtan hasaló állatnak. – Hiába nézel úgy rám, tőlem itt dögölhetsz meg éhen, akkor se fáj érted a szívem… meg a gyerekek is örülnek, hogy végre megszabadultunk tőled!

             A férfi fél füllel hallotta az asszony szitkozódását, de ügyet sem vetett rá.

            – Hajja, fijatalember! Biznicőjjön má velem!

            A férfinek először nem is jutott el a tudatáig, hogy neki szóltak, de amikor eszmélt, csodálkozva fordult a nő felé.

             – Mí? Hogy én?

            – Maga hát!

            A másik szóhoz sem tudott jutni, hogy visszautasítson minden ajánlatot, a nő már közelebb is lépett hozzá. – Vegye meg a kutyámat!

            – Nekem nem kell kutya! Panelban lakom, csak a bajom lenne vele.

            – Negyed árnak a felijé.  Tudja maga, mennyit ér ez a kutya?

            – Mindegy az, nem kell, és kész! – hárította el az ajánlatot a férfi.

            – Megér ötvenezret, vagy még hatvanat is! Tuggya maga  mit güriztem én ezé? Három napig kaparásztam a kutyaszart a telepen, és a nyakába valót még ide se akarták adni vele. Aszonták, az simán egy tízes, azé még két napot kellene, hogy menjek.

            – Magának kellett a kutya, nem tartozik ez rám!

            – Várjon má! Azt én nem is akarom főszámóni. Azt vigye ingyé! De ezt a dögöt is vigye vele!

            – Mi a baja magának ezzel a kutyával? – A férfi azonnal megbánta, hogy rákérdezett, majd egy pillanatra elmélázott. A nyakörv a vezetőszárral, meg a többi cucc valóban nem lehet olcsó. Neki még sohasem volt kutyája, azt sem tudta, mibe kerülnek ezek a flancos dolgok.

            – Hogy mi a bajom vele? Azt kérdi mi? Hát én megmondom magának. Az a bajunk, hogy zabál! Nem eszik a dög, hanem zabál. A gyerekeken már megláccik, mennyit soványodtak mióta ez az istenverése nálunk van. Már attú félek, kiküldenek a gyámügytű valakit, hogy éheztetem a gyerekeimet.

            – Mit beszél? Az a bűne a kutyának, hogy sokat eszik? – a férfi már nevetett.

            – Magának az semmiség, de nálunk másként mennek ám a dógok! Nem dobálják ám be az ablakon azt a pénzt, hogy itt van, egyetek, mulassatok! No, mennyit ad érte? Tizenötöt megér, mert az az izé a nyakában majdnem annyi lehet.

            – Még, hogy tizenötezer! – nevetett a férfi.

            – Jó van, na, csak mondtam! Ki akartam próbálni mennyire komoly vevő maga. Ha tízet kézbül kézbe, akkor már meg is kötöttük az üzletet. – Mit bámulsz? – fordult a kutya felé. –  Ingyé adlak oda te istenverése!

            A kutya mintha értette volna, hogy most ezt neki címezték, felemelte a fejét. Nagy fülei kétoldalt lecsúsztak, vicces keretet adva a pofájának. – Egy szemüveg kellene csak neki, és igazi professzoros kinézete lenne – futott át a férfin. Ha ezzel beállítana a klubba! Az öreg Strasszmurdel is el szokta hozni a kutyáját, ő is elvihetné. A kutyás úr, aki éppen a kártyapartira siet! Egész jó. Egy év múlva már úgy ismernék a kisvárosban, mint egy tekintélyes úriembert. Lehet, hogy meg se tudná senki, hogy  ötven kilométerrel arrébb egy szeméttelepen irányítgatja a kocsikat.

            – Nem kell! Nincs is nálam annyi pénz most! – fordult mégis az asszony felé. – Egy ötezresem van, ennyi a vagyonom. Nem veszek még kölcsönt is fel egy kutya miatt!

            – Maga engem a sírba tesz! – hördült fel az asszony tettetett indulattal, és leplezett idegességgel az üzlet bejáratát leste. – Legyen ötezer! Bánni fogja, hogy így kirabolt egy szegény asszonyt! Megfogadtam, hogy soha egy falatot nem adok neki, és meg nem simogatom, ha a fene fenét eszik, akkor sem! Betartom! Higgye el, betartom!

            A férfi olyan tétovasággal húzta ki az ötezrest a pénztárcájából, mint ahogy előbb járt-kelt. Rendezgetni akarta a pénzel előhúzott igazolványokat, nehogy elszórja, amikor az asszony odakapott, és finom mozdulattal az ujjai közé csippentette, majd a szájához emelete. – Apád-anyád idegyűjjön! – hadarta, majd megfordult, és futásnak eredt a kocsik közt. Már látni se lehetett, a hangja mégis visszhangzott. – Julinka, várjál meg! Julinka!

            A férfit elöntötte a méreg. Ez a tébolyodott azt hiszi, ez is csak egy zsák krumpli? Az oltási papírok, meg a törzskönyv. Ez ez! Nyújtogatta a nyakát, merre mehetett a nő. Valahogy mégis meg kell tudnia, hol keresse a dokumentumokat… A kutya! Forgolódott, hova lett a kutya, ami itt feküdt még fél perce is mögötte. Még a nevét sem kérdezte meg.

            – Pocok! – hallotta az erélyes férfihangot néhány méterrel arrébbról. Egészen hátra kellett tekernie a fejét, hogy lássa, amint egy szakállas úr ráncba szedi a kutyáját. – Ha azt mondom lassan, akkor lassan – és rántott egyet a pórázon.