Az észvesztő fergeteg

A járda szélén verte le cipőjéről a sarat Darko, amikor kinyílt a főbejárati ajtó, és megjelent az anyja, egy papírt lebegtetve.

– Ne nagyon tisztítsad fiam, mert még el kell ugornod a postára, levelet kaptál. Arról az eszperantós levélről lehet szó, amit annyira vártál.

Az a levél volt valóban. Mikor feltépte, szinte az ájulás kerülgette. Hát mégis igaz lesz, hogy összejönnek. Nevek cikáztak az agyában, ahogy visszaidézte mennyit bolondoztak a neten, kinek hogyan kell mondani a keresztnevét eszperantóul. Képek futottak át az emlékeiben. Ott volt Nádál, akit videón is láthatott, a párizsi srác, a lányok bolondos bemutatkozásai. Sokkal többen lesznek, mint ahányukkal ő tartotta a kapcsolatot. Érdekes volt a találkozás pár éve az eszperantóval. Egy francia tanfolyam gyakorlócsapatában vetődött fel, hogy ez egyszerűbb nyelv, és szinte hónapok alatt tökéletesen beszélhető bárkinek. Azok a kivételek, és a nyelvekre tapadt egyediség mind-mind hiányzik. Szinte nyelvtana sincs és hát a latin miatt, sok szavát mindenki használja. Valószínű egyedül ő kereste az eszperantót beszélők egyik csapatát, mert valahogy elfelejtődött a téma a franciások tanfolyamán. Most beért a gondolat. Vergődjenek csak a butuskák a francia nyelvvel.

Mintha kicserélték volna, szinte röpködött örömében. Várta a napot, mert kicsit bizonytalanná vált a repülőgép indulása, hiszen a szomszéd országgal való feszültségről szóló hírek igencsak zavaróak voltak. Esténként izzott a számítógép mesengere. Írtak még az óceánon túliak is, – pedig közülük senki sem tudott átjönni Európába, – de végre mégis eljött a nagy nap, és rendbe ment minden A repülőtéren egyszerű volt az ellenőrzés mert az egyetlen táskáját szorongatta csak és a kapun is nyikkanás nélkül továbbmehetett.

A szárny melletti ablakon bámulta, hogy futnak el mellettük az apró tárgyak, és mikor elkezdett távolodni a föld, megváltozott a világ. Nézte a felhőket, ahogy álomszerűen borítottak rá finom ködöt, majd felülről csodálta őket. Elfelejtett mindent, ami az eddigi élete volt. Ő már az eszperantó eszme felkent követe! Eszébe jutott az öreg vasutas, aki a tanfolyamot tartotta. Sokat mesélt a mozgalomról, hogy fiatal korában az eszperantó a vasutasok nemzetközi nyelve volt. Mennyire boldogan tanulták, de sajnos a háború, aztán meg a politika tönkre tette a lelkesedést.

Majd Csémike ötlete jutott eszébe, mikor a stewardess elment mellette. – Senki sem használhatja az anyanyelvét, még akkor se, ha a tesójával jön. Kizárólag az eszperantót. Micsoda hangzavar lesz ott – nevetett. – De akkor is… és Eszperantó országban vannak! Igen, valaki írta a közösben, hogy az országok nevét se mondják ki. Mindenki találjon egy fantázianevet a hazájának, hisz mindnyájan Eszperantó ország lakói, a nemzetük csak egy-egy gyöngyszem a nagy egészben. Mennyi bolondságot összeírtak az az egy év alatt. De valahogy most olyan jólesett ez a hovatartozás. Emlékezni fognak-e majd, hogy ő abból a Brilla nevű országból jött? A bolondos fantáziálásának az vetett véget, hogy egyre közeledett a város, a reptér, majd érezni lehetett, ahogy a kerekek érintik a betont.

Leszállás után, mintha nem is érdekelné az a különös város, csak az embereket nézte, hátha felfedezi kinek a nyakában lóg az a tízcentis lapka, benne az E betű. Ott, azokon talán… Igen ahogy közelebb ment a kis társasághoz látta, a barátok hada az. Zavartan kutatott a táskájában mert a sajátját elfelejtette kitenni. Ahogy közeledett hozzájuk kezében az E betűs emblémával, egyik lány felé fordult, és szinte sikoltva kiáltott. – Darkó!

Ami ez után következett, az a későbbi életének minden percét megszínezte kicsit. Ölelkeztek, bolondoztak, próbáltak ráismerni egymásra, mert azért az a rengeteg fotó, amit küldtek­-­kaptak, inkább csak zavart keltett. Az előbbi lány lehetett a hangadó, mert hirtelen felállt egyik virágágyás betonjára és elkiáltotta magát. – Lányok, ki volt a csaja Darkónak a neten? – és nevetett. Vagy hat lány tette fel mindkét kezét, és vihogva táncikáltak. Olyanná vált a kis társaság, mint a befogott vadak, mikor szabadon engedik őket. Az amúgy nagyon is komoly elkötelezett fiatalok most fürödtek a szabadságban. Sétáltak, beszélgettek, de az a lányhang midig kitűnt a többi közül. A neve is kiderült hamarosan, mert egy szökőkúthoz érve feltartott kézzel jelezte, kis csendet kér, mondandója van.

­- Aki nem ismerne fel az arcocskámról, hogy mekkora, és micsoda édes, bemutatkozok: Szturbália vagyok, akivel mindnyájan váltottatok levelet, sőt dumáltunk is. A találkozó megszervezése is az én dolgom volt, az ötletgazda pedig remélem, elfelejtette már, hogy ezt felvetette egyszer rég, így azt is magaménak vallom – kiáltotta, hogy mindenki hallja. Óriási nevetés tört ki, és a tapsviharra, vivátozásra még az út túloldalán sétálók is bámészan megálltak.

– Hová indultatok, merre megyünk most? – kérdezte Darkó a srácot, aki úgy látszott Szturbáliának lehet közelebbi barátja.

– Nem ismersz meg? Nadal vagyok, öcsém! Emlékszel, én hoztalak össze Mirával, mikor az a vita volt a műanyag-szemét szigetekről?! – kérdezte a srác, majd bolondozva átölelték egymást. – Már két napja itt vagyok, Szturbival járunk ki a pályaudvarokra, meg a kikötőbe, lessük, ha érkezik valaki.

Most is a kikötőbe indultak, de a nagy összevisszaságban elkeveredtek egymástól. Darkó nézelődött, amikor meglepetésére közvetlenül a háta mögött megjelent Szturbália, és kedvesen így szólt:

– Gyere, majd megvárják a többiek Aporkáékat, neked el kell foglalnod a szobádat! A kastélynál úgyis ott lesz mindenki egy óra múlva.

A kikötőtől alig kétszáz méterre egy park húzódott, körülötte régi-régi házakkal. A fiú, miközben kicsit ámuldozott is a múlt emlékein, zavartan kérdezte:

• Ez mind múzeum?

– Laknak bennük, sőt, még szálloda is az a kőház – mutatta a lány. – Abban van huszonkét eszmetársunk szobája. A te szobád is ott van.

A szálloda meglepően modern volt belülről. Gyalog mentek fel az első emeletre. A lépcsőfordulóban két pár csókolózott. Vagy nem vették észre a lépések zaját, vagy nem is hozzájuk tartoztak. Az E betűt nem lehetett látni rajtuk se elől, se hátul.

– Ez lenne a te szobád! – mutatott a helyiségbe a lány, mikor kitárta az ajtót.

– Hú, de pici!

Ő már lehetett itt, mert külön-külön mutatta, micsoda vakolatrészek vannak bekeretezve, amik már több-száz évesek, és az ágyat, ami a legmodernebb szállodákban is megállta volna a helyét. A kicsi ablakból kinézve szinte egymáshoz préselődött az arcuk. Elmélázva találtak ki életképeket, hol mi lehetett pár-száz évvel ezelőtt. Ott egy fa állhatott, arrébb lovak legeltek. Talán még a tengerig is el lehetett látni akkor.

– Emlékszel, mikor írtunk a mesengeren, és elköszöntél? – Darkó olyan csibészesen fordította oldalra a fejét, hogy összeért az orruk.

• Nem tudom, mire gondolsz.

– Pontosan emlékszem, azt írtad: „Szia Darkó fiú, csókollak, bár nem sokra mész vele így ezer kilométerről, de ha összefutunk bepótoljuk!”.

– Jól van, no, így szoktak elköszönni az emberek! – volt a válasz, ahogy visszahúzták a fejüket az ablakból.

– Ennyivel nem úszod meg! Megígérted! – és hajolt a fiú a lány arcához, majd elcsattant egy amolyan puszi-csók.

Darkó kicsit fancsali képet vágva könyörgőn nézett a lányra.

• Megvolt, nem maradtam adós. Mi ez a savanyú mosoly?

– Ó, kedves hercegnőm, ez csak egy lapos puszi volt. Megmutatom, milyen is az igazi!

A bolondozós szócsatából nevetve hajoltak egymás felé, majd a fiú finom erőszakkal szenvedélyesen csókolt. Ha utólag eszükbe jutott, nem tudták felidézni, kit kapott el a vágy jobban, ki csókolt szenvedélyesebben. Megállt az idő, talán abba se tudták volna hagyni, ha a lépcsőkön nem rohan fel egy férfi, és az ajtajuk előtt kiabálva hív valakit, hogy „gyere már!”

– Na, húzzunk innen, Darkó fiú, mert nem állok jót magamért! – mondta lihegve a lány, és az ajtót kinyitva már a folyosóról beszélt. – Gyere, gyere, gyere, veszélyes ház ez! Lehet, hogy boszorkány is lakott itt valamikor… Jönnek a parkon keresztül a többiek is, menjünk eléjük!

Ahogy ballagtak a régi házak közt, újra játszós képzelődéssel próbálták feloldani a kicsit kényes viszonyt. Mindketten érezték, hogy egy röpke órácska alatt átlépték a szokványos ismerkedés minden szabályát. A közvetlen hang, és hogy minden komoly előzmény nélkül hagyták magukat sodródni a gátlástalan csókba. Emlékezetükkel felvonultatták ott az ódon köveken vágtató lovakat, menyasszonyi párt egy hintóban, a szolgahadat…

– Azt nézd, csókolóznak!

– Hol?

– Az emeleti ablakot nézzed! Nézzed! Megmutassam, hogy csinálják?

– Fogjad vissza magadat Darkó fiú, mert…! Futásnak eredek, ­--kacarászott a lány, és összekócolta a fiú haját.

Ballagtak, bolondoztak, de lassan komolyabb vizekre eveztek. Fikarcovics nagy ötletét boncolgatták, hogy lehetne a folyókat tisztán tartani, vagy a tengerjárók mérhetetlen olajigényét csökkenteni. Ginseng Titusz verseit idézték, mennyire boldogabb egy empatikus társadalom, mint a megveszekedett hatalomért küzdők áradata. Majd Alota becsületkódexéből idéztek, hogy: mindenki annyira jogosult, amennyiért megdolgozott. A lánynak még kikötése is volt, amit módosításra ajánlani fog a szerzőnek, hogy: A politikusi tevékenység nem munka.

– Nézd, azok ők! – lendült a keze a fiúnak.

– Honnan kerültek ezek ilyen hirtelen elő? Az a keskeny utcácska olyan, mintha egy ház belsejiből eredne.

Siettek hozzájuk, mert azok mentek tovább a park felé. Két kézzel integettek, erre-erre! Mikor Nadalék meglátták őket, messziről kiabáltak, hogy siessenek, mert a kastélyban nemsokára kezdődik az vita. Közülük voltak az előadók, a témát ki-ki elküldte a szervezőhöz már régen. Ahogy egymáshoz közeledtek, Darkó kicsit meghúzta a lépést, így hamarabb láthatta Nadalékat. Majd megállt benne az ütő, amikor meglátta a barátja mellett Szturbáliát. Hogy kerülte az ki őt úgy, hogy nem vette észre? Valami finom őrület kerítette hatalmába, mikor hátranézett, és ott is ott állt Szturbália. Biztos volt benne, hogy azonnal el fog ájulni, hát megállt, és forgatta a fejét, vissza akart térni a valóságba, de előtte is mögötte is ott volt Szturbi a rózsaszín ruhájában.

– Orália, drágám, mutattad Darkónak a szökőkútnál a pisilő szobrot? – kérdezte a Nadal melletti lány.

– Nem mertem tesókám, mert tudod, micsoda fantáziája van. Nehogy zavarba jöjjön! – és nevetett.

Lassan helyre billent a fiúban a világ, de hiábavalóan akarta megkülönböztetni az ikreket. Többen is észrevették, micsoda vicces helyzet alakult ki, bár eddig is összekeverte őket mindenki. A nővérek csak-azért is rájátszottak; Orália kikapta Szturbália kezéből a kis rózsaszín táskáját, és elszaladt vele. Persze a tesó azonnal utána, s miközben dobálták egymásnak, kerengtek nevettek, ölelkeztek, úgyhogy emberfia ki nem tudta volna deríteni, melyik ki. Nadal fényes logikája majdnem megoldotta a rejtélyt, mert odaszólt nekik: "Szturbikám, drága, nálam a telefonod!" - Egyikük tett egy lépést a srác felé, de észrevette, hogy máris elárulta a titkot, hát egyik régi trükkjükhöz folyamodtak. Egymásba karoltak, és keringőzni kezdtek, a kis táskát pedig a fogukkal fogták a két végén. Mikor megálltak, sugdolóztak kicsit, majd a köréjük állt tapsoló barátokhoz szólt egyikük. – Darkó, édes merre vagy? – Ekkor Darkó és Nadal lépett a kis szabad térre, és ők is keringőztek a sikoltozós kiabálás közepette. Mikor szétváltak néhány kör után, a két lány odaállt Darkóval szembe, és egyszerre, ugyanazon a hangon megkérdezték: - Nos, édesem, hogy tetszett a szobád? Remélem nem szorongatott meg a boszorkány lelke, akit ötszáz éve itt a téren elégettek!

Ki tudja, meddig tartott volna bolondozás, ha nem áll meg tőlük vagy húsz méterre egy ember, hogy a kiabálásával tudtukra adja, üres a kastély, csak a tévések várakoznak ott. A kastély valójában egy különálló ház volt a park közepén, kultúrháznak használták a helyiek. Itt Kalina érezte magát otthonosan, ő, mint helybéli fogadta a társaságot, ültette le őket az előadóteremben. Darkó és Nadal az ikrekkel vonult. Egészen természetes volt, hogy ők is egymás haverjai, sőt a későbbiekben valaki híresztelte, hogy ők is ikrek, csak a munka miatt nem hasonlítanak. Kiokoskodták, hogy egy sminkes iskolában voltak próba babák, míg nem, egyszer tűz ütött ki a suliban, és rájuk égett a smink, így a két legjobb tanuló sminkmunkája csáboskodik a placcon. Természetes volt a bolondozás, de azért mindenkinek a témák jártak az eszükben, amiket meg kell vitatniuk, Volt olyan, amit egy ismeretlen küldött, senki sem tudta, ki lehet ő. Mintha nem is létezett volna az internet világában, bár gyanították, hogy a „Pampolus” csak felvett név erre az alkalomra.

Az ikerlányok nyitották meg a "Nagydumát", ahogy a vitadélutánt nevezték eddig. A hozzászólások ezer témát érintettek, de mindegyik Szturbália két kifejezését járta körbe, a békét, és az emberi méltóság elsődlegességét mindenek felett. Olvastak fel verset, idéztek nagyoktól gondolatokat, slam formában bolondos csipkelődéssel követelték a boldog élethez való jogot. A visszatérő gondolat mindegyiknél az volt, hogy az eszperantó, mint közös nyelv legyen az emberiség támasza. Nadal is felszólalt. Érdekes volt, ahogy a nemes eszme terjesztését hangsúlyozta, majd ahogy szinte követelve mondta: eszperantó tanfolyamért sehol a világon nem szabad pénzt kérni. Az előadók, tanárok, értsék már meg, hogy ez nem egy egyszerű pénzkereseti lehetőség, ez az emberiség eszköze lehet a méltó életre. Darkó ebből az előadásból szűrte ki egy elszólásnál, hogy Nadallal szomszédos országokban laknak. Ebben a nemzetközi kedves szövetségben akaratlanul alakult ki, hogy nem érdeklődtek egymás nemzetisége felől. Mindegy volt, hogy az amerikaiak kicsi szövetségéhez tartozott valaki, vagy európai volt. Itt mindenki Eszperantó-ország lakója lett, ahogy viccesen emlegették.

A következő hét akarva akaratlanul is az elhangzottak elemzésével, fejtegetésével telt. Bejárták a gyönyörű környéket, a tengerpart homokját, de a nemzetköziség és a béke témája mindig benne volt a beszélgetéseikben. A kis csoportok állandóan változtak, mert az a százhúsz ember régóta szerette volna már, hogy a rengeteg írogatás után végre hallják a másik hangját, nevetését, természetének kivetülését beszélgetés közben. Mindenki mindenkinek írt már, de most a betűk finom nevetésben vagy szenvedélyes megszólalásokban elevenedtek meg. Nadal és Darkó valóban, mint két tesó élték a kicsit csintalan életet, le nem váltak volna az ikerlányokról. Az összetartozás nyilvánvaló volt, és az is, hogy Szturbália és Orália, mint két királynő mindenben rájuk támaszkodott. Mikor a tengerpartot meglátogatták, mindenki őket nézte, ahogy tanították a két lányt úszni. A fiúk karjukat kinyújtva tartották őket, akik csapkodva próbáltak a víz felett maradni. A nagy fürdőzés kiszárította a társaságot, hát a két fiú ment italt venni a Trinkéjóhoz, ahogy az italkimérést maguk között hívták. A homokot rugdosva Darkó, mikor már nem hallhatták a lányok, megkérdezte Nadalt.

– Szerinted én az Oráliát fürdettem az előbb?

– Őt én gyúrtam öcsém – nevetett a haver.

– Biztos vagy benne?

– Szerintem ő volt.

– Szerintem Szturbi volt az. Orálit megismertem, mert pont úgy markolt, harapott, mint múltkor a kőházban.

– Hoppá, Öcsém, hoppá! Megvan, hogy különböztetjük meg őket! Kiszívom Szturbi nyakát a haja alatt majdnem. Így nem nevetnek rajtunk, ezt észre sem veszik, de így legalább tudjuk, melyikük ki.

– Nem hiszem, hogy jó lesz, mert ezek nem gatyáznak. Szturbi ugyanolyan foltot szív a tesón, mint az övé. Nagyon vigyáznak, hogy a titok megmaradjon. Hát, nem is tudom, hol is kellene azt a foltot megejteni, te? Mert, ha ott, ahol én szeretném, eltakarná a bikinije.

– Ne bomolj, tesó! – nevetett fel Nadal. Nevetésük még a csapos fiút is zavarba hozta, mert alig tudták kimondani, hogy két sört, és két fajintosat kérnek.

– Azt mondta valaki, hogy mi is ikrek vagyunk. Lehet, hogy a nővérke a harapásával jelölt be téged, mert annyira hasonlítunk egymásra.

Ez puskapor volt a tűzre, mert a nevetésük átragadt a lányokra is, akik meghallották Darkót majd a beszólásokkal a többiek is szították a tüzet. A bolondozások feloldottak másokban is minden buta korlátot. Vadidegennek látszó emberek szóltak egymáshoz úgy, mintha együtt élték volna a hétköznapokat már évek óta. Egyre inkább természetesnek tűnt, hogy párok csevegnek, és nem a magányos harcosok hirdetik a nagy álmot, hogy a közös nyelv majd kizárja a háborúkat. A vallásokat nem érintette senki úgy direktben, még, ha kicsit szerette volna is egyikük-másikjuk, mert nem érezték eléggé komolynak a társaságot e megosztó témához. Mégis papoknak érezték magukat, mint egykor a hittérítők, akik valamiféle boldogságot lebegtettek. Ez most pont fordítva lesz, mert a megosztás helyett a harmonikus életközösséget hirdetik levegőben, szárazföldön és a vizekben is.

– Micsoda papok leszünk mi! – nevettek a buzgó esküvéseiken, bár a lényeget nagyon is komolyan gondolták.

Az alkotó viták még napokig tartottak, de mint minden, a csodás együttlét is véget ért. Darkót annyira magával ragadta a társak adta családias miliő, hogy taszítónak érezte a nyüzsgő várót a repülőtéren, A beszállás után, mint egy sértődött kamasz huppant a székébe. Még hallotta, agyában zsongtak a búcsúzkodás mondatai, a lányoktól való bolondos elköszönés. Hiába akarták megkülönböztetni őket, még az utolsó percekben is Szturborinak hívták mindkettőt. Nadallal is percekig álltak egymás mellett, és amolyan gyerekes mondatokkal próbáltak elválni. Az utolsó mondatuk mégis az lett: "Tesókám, nekünk össze kell jönnünk mihamarabb, és tudományos szinten kell tovább vinni ezt a szép eszmét". Igen, ezt tovább viszik, és megágyaznak a boldog emberiségnek. Timosika jutott most eszébe, ahogy nagy lelkesen mondta a mikrofonba: "Megágyazunk a boldog emberiségnek!"

Még akkor is a gyönyörű nyelv adta lehetőségen járt az esze, mikor a kis falu utcáján ballagva visszaintett egy-egy ráköszönő ismerősnek. Az anyja már messziről, a kert végéből sietve örvendezett.

– Végre, te rosszaság. Felhívhattál volna minden nap fiacskám, napok óta nem tudok rólad! – s ölelgette az egyszem fiát. – Nem akartalak zavarni a hívásommal, de nagyon fontos lett volna. Tudod, a Velkel gyerek éppen azután állított be, mikor letettem a telefont múlt csütörtökön.

– Mióta otthagytam a várost, csak egy-két mondatot váltottam Velkivel.Jó lett volna találkozni vele.

– Ő is ilyesmiket emlegetett, meg azt, hogy nagyon várnak vissza lövészklubba. Meg valami versenyeket magyarázott, hogy neked ott lenne a helyed. Te, még az a kölök olyat is mondott, ha megnyernéd azt a két versenyt, akár az olimpiára is kijuthatnál. Míg el nem felejtem, egy leveled is jött a minap. Valami honvédségi dolog.

Az a honvédségi dolog nem is volt olyan semmiség. Egy hét múlva őt is besorozták a jövendő katonák közé. Nem akarta tudatni sem Nadallal, sem a lányokkal, mert valahogy szégyellte, hogy ő, a békeharcos is katona lehet. Folytatódott a neten a közösségi élet, bár a találkozások lehetetlennek tűntek. – Majd jövőre! – emlegették. Igen, majd jövőre, hátha akkor már a tengerentúliak is küldenek maguk közül valakit. Téma maradt, hisz nincs olyan perc, hogy valahol ne lenne háború. A feszültség benne volt a nagyvilág híreiben mindig, de úgy tűnt, mintha egyre nyomasztóbb lenne. Átkozták a politikát, de ő, mint egy szégyenlős nyúl, nem tudhatott keményen kiállni, hisz zsebében már ott volt a behívóparancs.

Menni kellett. A laktanya legalább háromszáz kilométerre volt tőlük, kénytelen volt időben indulni. Este már döcögő vonaton ült. A rengeteg kis megálló ellenére szerencsésnek érezte, hogy reggel nyolckor bejelentkezhetett a laktanya kapujánál. Ahogy gyülekeztek egy nagy teremben, egyre több ismerőst fedezett fel a lövészklubból. Mint később kiderült, a tartomány szinte mindegyik lövészklubjának színe java ott volt. Azon a napon csak ők vonultak, külön épületben voltak a körleteik is. Szinte nem is volt semmi közös más fegyvernemekkel. Másként lett a reggelitornájuk, az étkezésük is legtöbbször különbözött a többiekétől. A legnagyobb meglepetés akkor érte őket, amikor a harci fegyverekkel ismerkedtek. Mosolyogni való volt, hogy a világ legjobbjai rácsodálkoztak egy pontlövő fegyverre. Eddig a céltáblák csak érzéketlen tárgyaknak bizonyultak, de ezek a fegyverek élő embert kerestek, és amikor a lövedék kirobbant a csőből, az maga a halál volt. Elhessegették maguktól a gyilkos képeket, inkább csak sportfelkészülésnek könyvelték el a gyakorlatokat. Lassan telt az idő, ritkán mehettek szabadságra. Darkóban fel-felvetődött, mikor otthon végre összejött a kapcsolat Nadallal, vagy a lányokkal, hogy megpendíti nekik, itt náluk kötelező a fegyveres szolgálat. Már be is írta, egyetlen kattintás kellett volna, de szinte megrémült, hogy kitudódik a sorsa. Törölte azonnal. Pár hónapos volt csak a kiképzésük, így hamarosan visszazökkent az élet a régi kerékvágásba. Az iskolánál megkapta az egyik alsós osztályt, mert az osztályfőnöknő lebetegedett. Üdülés volt újra gyerekek közt lenni. Mint irodalomszakosnak, mesélésből és felolvasásból álltak az órái. Nem akarta a tankönyvet követni óráról órára, inkább a gyerekekkel sorsoltatta ki, mi legyen az óra tárgya.

Hónapok teltek el, a kedves osztályt visszaadta a tanító néninek, és csak helyettesíteni járt be az iskolába. A híradások néha kis csetepatéknak írták-mondták, mennyire elmérgesedett a helyzet a szomszédos országgal, viszont egyik Reménycsapat tag borzasztó frontról beszélt neki. A hír nagyon felzaklatta, hisz valaki múltkor úgy beszélt ott a tengerparti bolondozásnál, hogy öten innen a szomszédos Miréziából jöttek. Alig aludt azon az éjjelen, mert még álmában is visszatért a békés társaság, akik közt ott voltak azok öten. Kik is voltak, nem számított akkor, hisz mindnyájan Eszperantó ország lakóivá váltak. Iskola felé menet azt tervezgette, feltétlen megtudja, kik lehettek azok. Már a virágágyás közti járdára fordult, mikor szembe találkozott Kecsöl Feri postással.

– Téged kereslek, öregfiú! – üdvözölte a régi iskolatárs. – Ez ajánlva jött – mondta fanyar mosollyal, majd átadta a behívóparancsot.

– Másoknak is hoztál?

– Nem, csak te kaptál az egész faluban.

Hazaérve, hirtelen nem is tudta, hogy mondja el az anyjának, de az megelőzte, mert ijedten kérdezte: – Jól érzed magad fiam?

Három nap múlva, mikor a sínek kattogása félálomba ringatta, úgy érezte, hogy ugyanitt ült múltkor is, mikor ugyanabba a laktanyába tartott. Az adatait is ugyanaz az őrmester egyeztette, ugyanabba a kultúrterembe parancsolták, mint az előző bevonulásakor. Meg sem lepte, hogy már négyen ott álltak a biliárdasztal mellett, és nézték, ahogy Makhacs honvéd löki a golyót. Az üdvözlés nagyon lelkes volt, hogy újra látják egymást a múltkori szakaszból, de érezni lehetett, mindegyikükben ott volt egy kis rejtett félelem. Próbálták a beszélgetést lazára fogni, de mire párat löktek a golyókon, nyílt az ajtó, és a régi ismerős százados lépett be.

– Uraim, önök most lőgyakorlatra mennek, ahol egy hét alatt újra katonává válhatnak. Személyes holmijukat fogják meg, és jelentkezzenek a helikopter pilótájánál. Kérdés?

– Százados úr, és a többiek? Őket nem várjuk meg?

– Nincsenek többiek, uraim, csak önök hatan mennek lőgyakorlatra! – mondta olyan igazi katonásan, és becsukta maga mögött az ajtót.

– Valamelyikőtök ült már helikopteren? – nézett Darkó a többiekre, de azok csak fújoztak.

Már a levegőből látszott micsoda átkozott helyre küldték őket. A tó körüli nádas még tetszetős volt, nem úgy a rengeteg sátor, és tankok, gépkocsik mindenütt. Nagyon kemény egy hét állt előttük. Lőgyakorlatok ugyanúgy voltak, mint a múltkori kiképzésüknél, de a nagyon kemény fizikai terhelés meglepte őket. Az előadások hangulata is szokatlan volt, amit egy sátorban hallgattak naponta kétszer is. Igazi lélekbúvárok lehettek az előadók katonának beöltözve. Különösnek tűnt minden. Talán az lepte meg Darkót legjobban, mikor az előadásra érve kiderült, hogy egyedül vele akar foglalkozni a százados. Egyik mondatában a feltétlen engedelmességre kötelezte, másikban pedig megpendítette, lehet, hogy ő lesz a szakasz parancsnoka. Kíváncsi volt, a többieket hogy igazították el, de egyik megkérdezett sofőr szerint most szállt fel velük a helikopter, aminek még hallani lehetett a hangját. Akkor most? Tétovázott magában, és úgy látta, legjobb lesz, ha kimegy a sátrakon túlra, és megkérdezi a másik helikopter mellett beszélgetőket.

– Hol vagy már, pajtás? – kérdezte az egyik, aki dobozokat rakott be a gépbe. – Az őrnagy érted küldött az előbb. Szedd össze a cuccodat, mert hamarosan felszállunk! A fegyvered, és néhány kelléked már itt van, csak te hiányzol. Az előbb érkezett a parancs, hogy téged is vigyünk az ötszázas kígyófészekbe.

– De hát az a frontvonalon van!

– Ott.

Három óra múlva már egy csatorna partján hallgatta az új szakaszának parancsnokát. Ő a mesterlövész-fegyvert tartotta a kezében, három társa felmálházva várta, hogy véget érjen az eligazítás. Sietni is kellett, mert kegyetlen viharfelhők közelegtek. Nem messze már eshetett, a villámok folyamatosan látszódtak, és a dörgés is odahallatszott.

– Igyekezzenek uraim elfoglalni a harcálláspontot, mielőtt ideér a vihar. Hatszáz méter az innen, és az őrmestert kövessék! – siettette a hadnagy a négy új embert. – A mesterlövész csak akkor lőjön, ha az erdőn innen, a bokrok közt lát ellenséges felderítőket. Az ottani szakaszparancsnok majd pontosítja a feladatukat.

Darkót egy jól álcázott lövészteknőbe parancsolták. Oldalra nézve látta, milyen komoly erőket vonultattak fel itt. Vállról indítható páncéltörő rakétások végig a fák közt... Az égzörgés egyre közeledett. Talán ez volt az oka, hogy egy óriási madárraj körözött a völgy felett, néha alacsonyabban, mint ahonnan ők ellenőrizték távcsövön a túloldali lankákat. Fegyverének távcsöve tökéletes rálátást biztosított még a nyolcszáz méterre lévő bokros erdőre is. Ahogy a szél lengette az ágakat, látszott, hogy köztük fel-feltűnik egy ember. Nem akart álcázva lenni, csupán a bokor ágai játszottak előtte. – Ez nem tudja, hogy itt vagyunk, vagy itt lehetünk? – mélázott, távcsöves puskáját görcsösen a cél felé tartva. Nem fog lőni az biztos, inkább a többieket riasztja, hogy vannak ott túl. Bárki is az, ő nem fog emberre lőni. Nem! Inkább szétlövi annak a másik fának félig leszakadt ágát, hogy azok ott bújjanak már fedezékbe, és húzzanak a francba. Akkor se lő emberre! Az az ember felállt a két fa közt, és a madárrajt nézte. Lassan fordult, így szemből látszott. Darkónak elállt a lélegzete, mert… Újra visszavitte a távcsövet a látványra, ahogy a keze szinte görcsösen rándult. Levette ujját az elsütő billentyűről, és már újra tisztán látta: Nadal állt ott, nézte a kerengő madarakat. A puska kicsúszott a kezéből, elsötétült előtte minden. Ekkor egy óriási villám csapott le jó húsz méterre tőle, és meggyújtotta a magas fenyőfát. A dörrenés akkora volt, hogy a közelben lévő katonák agyáig hatolt. Darkó már nem hallotta a dörrenést, mert azelőtt egy pillanattal hanyatt vágódott és a fejét egy farönknek ütötte. Ájultan feküdt. A többiek jó tíz perc múlva fedezték fel, hogy megsérült.

– Azt hiszem, felébred!

– Tegnap is azt hittük, de jobb is, hogy vissza aludt. A légnyomás és az ütés nagyon keményen érintette. Lehet, hogy maradandó sérülések érték az agyat! – hallotta Darkó valahonnan a ködön túlról. – De, figyelje nővérke, megmozdult a szeme! Nézze a kezemet, látja? Dr. Rögös vagyok, jó kezekben van katona. Hall engemet?

– Nadal! Hol van Nadal? – suttogta a beteg.

– Ő is jól van. Biztosan jól van. Maga most egy kórházban van, katona!

– Kórházban… – suttogta a katona, és lassan visszasüllyedt a zaklatott álomba.

Egy hónap múlva úgy döntött a parancsnokság, mert az egészsége még nem stabil, szereljék le. Nagy kő esett le a szívéről. Mint egy madár röpült a laktanyából távozáskor, ahova a papírok miatt még be kellett menni. Ahogy a vonat döcögött vele hazafelé, kegyetlen kétségek kezdték gyötörni. Az orvos azt mondta, hogy minden rendben van, csak még sokat kell pihennie. Annak, ott nem említette meg újra Nadalt, mert még zavarodottnak könyvelték volna el. De most már neki is kétségei lettek. Hogy került volna oda Nadal? Pont oda! Ekkora véletlenek nincsenek, biztosan az a villám csinált valamit az agyával, hogy így képzelődik. Nem baj, semmi nem érdekes! Az a fontos, hogy kiszabadult a sereg karmaiból.

Nadallal csupán egyszer tudott beszélni a neten,mióta az összejövetel volt azután hiába hívta. A lányokkal azonnal megvolt a kapcsolat. Igen, tőlük érdeklődik, hátha nekik, vagy valamelyik csapattagnak sikerült vele beszélni mostanában. Azt hitte, már sohasem ér haza. Izgatta a lehetőség, hogy legalább a hangulatát megérezheti a nyári összejövetelnek, Tudta, az anyja elutazott a rokonokhoz külföldre, félt, hogy az elvadult háborús izzás beleront az életébe. A fiával egyszer tudott beszélni mióta az bevonult most újra. Akkor említette is: "Megpróbálok kicsit megnyugodni az unokatestvéremnél!". Végre hazaért. Az otthon nyugalma egy órácskára lenyugtatta az idegeit, míg rendet rakott a szobájában, és rákapcsolódott az internetre. Szturbáliának írt néhány sort, hogy videókapcsolatot akar, és hogy írja meg azonnal, mit tud Nadalról. Meglepetésére pár perc múlva már látta a nevető lányt a monitoron.

– Édes pici lánykám, puszi-puszi mindenedre! Kérlek mondjál valamit Nadalról! Mikor írt nektek, vagy valakinek a csapatból? Mikor találkoztatok a betűivel utoljára?

– Nyugi Darkó fiú! Itt ápolgatom a barátunkat. Pár napja szedtem fel a vasútállomáson – válaszolt a lány valami fergeteges nevetéssel. Boszorkányos vihogássá fajult a hangja, fejét felemelte, és mintha a hajából bújt volna ki, a monitoron megjelent Nadal mosolygós arca.

Darkóval forgott a világ, mégis megbolondult! Ez a kép visszajárt álmában is, és még ébren is bevillant, mikor a tömeg közt ment át a pályaudvaron. Tenyerét az arca elé tette, és az ujjai közt nézett a monitorra, de a barátja még mindig ott volt, és beszélt hozzá.

– Drága Öcsém, de jó látni téged! Ha tudnád min mentem keresztül mostanában, elájulnál!

– A rohadt háború… – még mondta volna, de a másik közbevágott.

– Benne voltam. Egy őrület az egész, megszöktem a frontról. Amikor az a rettenetes dörrenés volt, bátorságot adott, és…

– És a madárraj!

– Igen, a madárraj vett egy fordulatot, és irány a folyó. Láttam őket, a szabadság szimbólumai lettek akkor. De, de te honnan tudod ezt? Senkinek se beszéltem erről még.

– Láttam ahogy a madárraj elhúzott a folyó felé, és akkor levettem az ujjamat a ravaszról – halkult el Darkó hangja, és csak nézte a monitort a könnyein keresztül.

Tisztítótűz

Már vagy fél órája rátértek a főútra, de még egy szót sem szóltak egymáshoz. Nyomott volt az idő, reggel néhány csepp eső is esett. Egyáltalán nem úgy tűnt, hogy olyan napjuk lesz, mint ahogy a Józsi emlegette, mikor meghívta őket. „Gyerekek, gyertek, mindenki ott lesz a régi csapatból, és olyan bulit csapunk!” Oké, hogy ott lesznek, de Linda szinte senkit sem ismer közülük, esetleg a Jocót, és Gyuszi is kicsit szűkölve gondolt a találkozásra, nehogy valakit ne ismerjen fel. Néha a feleségére pillantott, jobb lenne, ha ő szólalna meg előbb. Az a reggeli telefon megfagyasztotta köztük levegőt. Egyszerűen nem tudta megmagyarázni az asszonynak, miféle hívás volt. Sosem volt köztük hangos vita, de most nagy önuralom kellett hozzá, hogy össze ne zördüljenek.

– Nem is hallottam, hogy hívnak, csak beszéltél bele – szólalt meg az asszony, mintha most fedezett volna fel valamit.

– Hogy nem is… – bámult mereven a férfi az előtte haladó autóra. – Nem is csengett ki, valóban. De… de fel kellett vennem. Valaki hülyéskedhetett velem. Nem értem! Öregasszony hang volt. A másik nem annyira, de az meg csak sikoltozott.

– Mi van veled? Állj már le!

Gyuszi lehúzódott a buszmegállóba, nem tudott jobbat. Majd, ha jön egy busz, tovább mennek, de most muszáj volt. Összefolyt előtte a forgalom, nem tudta érzékelni, melyik jármű jön szembe, és hogy az a pirosság most távolodik, vagy közeledik.

– Oké, nincs semmi, csak az a sikoltozós asszony megint a telefonban.

– Nem szólalt meg, csak képzelődsz. Lehet, hogy a cukrod szaladt fel, attól vagy ilyen.

– Nem képzelgés. Hallottam. Rendesen hallottam. Jön az a busz, mennünk kell, ide fog beállni!

– Lassan menjünk, és ha újra érzed, hogy valami nem jó, azonnal állj le – Linda hangja tele volt félelemmel.

– Az öregasszony beszélt is, de ez csak sikoltozik. Itt a telo mögöttem a hátsó ülésen, hogy a csudába hallhattam?

– Én nem hallottam semmit.

– Jól van, most csak egy pillanatig nyavalygott, már csend van. – Gyuszi hangja kezdett megnyugodni.

– Azt se tudom, hova megyünk, erre még ezek a rosszulléteid is. Jocó bácsiéknál kétszer voltunk, mióta együtt vagyunk, a rokonokat meg csak hírből ismerem. Hol van az a tanya, amit a Julcsi néni emlegetett?

– Az már nincs meg, rég eldózerolták, csak emlegetni szoktuk, mert ott laktak a nagyiék. Egy rét maradt a helyén, a két eperfa még most is ott áll, ahol az udvar volt. Ott várnak bennünket. Péter már biztosan kint van, mert még este kivitték az asztalokat, meg mindenfélét, hogy reggel alágyújthasson a bográcsoknak.

– Telefonon már sokakkal beszéltem a családodból, de azért jó lenne, ha együtt maradnánk, míg kicsit összeismerkedek velük. Ja, meg be ne rúgjatok nekem, mert otthagylak, és busszal jövök haza.

– Hehe – szólt vissza csúfolódva a férfi, majd elnevette magát.

Gyér volt a forgalom, a táj is csak ismételgette önmagát. Linda hátra nyúlt a könyvért, ami nélkül sose keltek útra, és olvasott. Gyuszi gondolatai visszaszálltak az időben oda, amikor még nyüzsgő élet volt a tanyán, A Papa névnapját mindig megülték, olyankor két lovaskocsi is volt az udvaron, a kocsioldalhoz kikötött lovakkal. A húsz unoka, apraja, nagyja kiabálva rohangált, mikor fogócskát játszottak, vagy óriási lett a csend lett a környéken, mert akkor éppen bújócska volt. Az asztalok a fa alatt nyújtóztak, a felnőttek meg csak énekelgettek.

A nagybácsi egyszer csak odahívta a gyerekhadat az asztalhoz, és nagyon komolyan szólt hozzájuk. – Az erdőig mehettek, de a fák közé már nem szabad!

 Hallották ők már a történetet úgy fél füllel, de nem sokat törődtek vele. Igaz, egyikük sem mert volna bemenni, de a büszkeségük nem engedte, hogy bevallják. Úgy hírlett, hogy a nagyapa dédanyja egyszer bement oda még a negyvennyolcas forradalom előtt pár évvel, de bele is őrült. Aztán elkóborolhatott, mert soha többé nem látták. Olyan titokzatos erők működnek ott, hogy ép elmével nem jött még ki onnan senki. Boszorkányok lakták a kiserdő közepét valamikor. Szinte minden összejövetelen szóba jött. Máskor sose emlegették, csak mikor sokan voltak, és párszor kiürült a boroskancsó, akkor hozta elő valamelyikük a dédi-dédi esetét.

– Tudod, kinek a hangjára hasonlított az a reggeli hang? – szólalt meg tétován Gyuszi. – Julcsi néniéjére. Nem volt igazán felismerhető, mégis, mintha ő lett volna.

– Lehet, hogy valóban telefonált, csak rossz a telefonod? – tétovázott Linda.  – Marhaság, nem lehet az. Most ez mi? Vedd már fel!

– Te is hallod?

– „Istenem segíts! Megöl, kitépi a lelkemet!” – ezt üvölti.

A férfi hátra nyúlt óvatosan, épp hogy elérte a telefont. Bármit csinált is vele, a hang csak darálta az eszelős szöveget.

– Dobd ki, rothadjon meg! Szétnyúzza az agyamat. – Linda nagyon kikelt magából. – Add ide!

Olyan hévvel kapott a férje kezéhez a telefonért, hogy majdnem a korláton kötöttek ki. Nem is nézett rá, csak markolta a sötét szerkezetet, és kivágta a lehúzott ablakon

– Bolond vagy? – nézett a feleségére Gyuszi. – Meg se állhatok itt, mert kipasszíroz egy kamion. Százezer oda.

– De jó! – lihegte az asszony. – Azt hittem, szétrobban a fejem. Hagyd, majd egyszer megkeressük.

– Tényleg jó! Ott egye meg a fene. Hú te!

Mennyei volt az új csend. A mellettük elhaladó kamion, és a közelben zakatoló vonat hangja szinte simogatott. A szembe sávon robogó autó is kedvesen simult az elsuhanó fák látványába. Élvezték a nyugalmat, meg se szólaltak, míg az ismerős falu házait meg nem látták.

– Nézd, ez már Kékkő! Ott a kastély, az, a nagy fa mellett – csillant fel Gyuszi szeme. – Még pár kilométer, és Hörgőfalván vagyunk.

– Az a tanya, vagy az erdő, amiről beszéltél, túl van a falun?

– Nem! Lehet, hogy be sem megyünk a faluba. Az erdő itt lesz a két falu között. Nem olyan nagy erdő ám az. Talán ötvenhektáros, ha lehet.

A szőlősorokon túl hamarosan feltűnt az erdő, a vidék nyugalma érezhető volt. Két kocsi előzte meg őket gyorsan egymásutánban, majd egy harmadik kezdett előzésbe, de meglepetésükre fékezett mellettük. A lehúzott ablakból Jocó bácsi kiabálva üdvözölte őket. Mosolya nem volt őszinte, úgy tűnt, mintha savanyúcukrot szopogatna. Fancsali ábrázata elrontotta az előbbi jó hangulatukat. Örülniük kellett volna a találkozásnak, mégis ösztönösen próbáltak lemaradni. Szerencsésnek érezték, hogy azok mindjárt az erdő után lefordultak, ők viszont egy lejáróval túlmentek, és a régi úton zötykölődtek az eperfák felé.

Páran a hosszú deszkaasztalok mellett ültek, és hevesen vitáztak, egyedül Péter serénykedett. A kocsiból kiszállva megcsapta fülüket, vagy inkább az agyukat néhány idegesítő beszédfoszlány. Nem az ott ülők hangja volt, inkább csak úgy hozta a fuvallat. A parolázás olyan természetességgel történt, mintha tegnap váltak volna el egymástól. Linda mindhárom nővel beszélt már telefonon, ezért szinte folytatták az akkori témákat. A feszélyezettség valahogy mégis ott maradt köztük.

– Dezsőkém, vidd már azt a rohadt telefonodat innen! – Macus fakadt ki először.

Talán már előtte is téma volt a telefon, mert Lajoska lökött egyet az asztalon lévő telefonon, és a fiatal srác felé kiabált. – Vidd innen, főzzön rajta valamennyit Péter, hátha megjavul! Mindhárom kocsi ide igyekezhetett, mert vagy tízen jöttek az erdő felől, át a gyümölcsösön. Jocó bácsi lépkedett középütt, a fiatalok meg körülötte. Idegesen magyarázott, mindenki rá figyelt. Mire ők is odaértek az asztalokhoz, már valami stratégiáról beszéltek.

– Mi a baj, öregem?– érdeklődtek feléjük fordulva Gyusziék, majd újabb üdvözlések, nagy összeborulások a rég nem látott haverokkal, menyecskékkel.

– Julcsi nem ért haza, pedig innen már egy órája elment – szólt a bográcsokban kavaró férfi felé fordulva. – Már legalább egy órája, ugye Péterkém?

– Biztosan valakihez bement, mert innen negyedóra hazáig, és hát el nem repülhetett. Az úton összetalálkoztatok volna vele, ha nem ment be senkihez.

– A Tökösjózsi ott állt a buszmegállóban, azt mondta, ott ugyan nem látta elmenni. Addig meg ház sincs – méltatlankodott az öreg.

– Arra tolta a biciklit, amerről jöttetek. Az erdő mellett fel sem ült, míg láthattam – jött oda Péter is, és átadta a fakanalat egy fiatalasszonynak. Lehet, hogy eltapostátok a nyomot, de néhol látszódhat, hogy elért-e a műútig. Legalább addig érdemes lenne végigmenni.

Két srác indult visszafelé, hátha megtudják a nyomokból, valahol bement-e a gyümölcsösbe, esetleg az erdő szélén tűnik fel egy árulkodó jel. Senkinek sem volt maradása, mindenki indult volna keresni az asszonyt. Jocó bácsiékat biztatták, menjenek vissza kocsival lassan, hogy megfigyelhessék az árkot is, bár lehet, hogy mégsem tűnt el, csak elkerülték egymást. Hiába volt minden biztatás, a kocsijaikhoz csak nem akartak visszamenni. Talán azért, mert az idegesítő beszéd egyre erősebben hallatszott.

– Vigyed már Dezsőke azt a vacak telefonodat messzire, megőrjítenek azok a hangok! – kiabált Macus az öccsének.

– A telefonból jönnek? – kérdezte ingerülten a rózsaszín ruhás lány, aki talán Jocó bácsi unokája lehetett.

– Vagy valami hülye mikrofonjából – dörmögte egyik fiú. – A falu felől hozza a szél a hangokat.

– Nem hiszem, a kocsiban is hallottuk. A sógor káromkodott is, hogy honnan a francból nyivákolnak azok a nők.

– Nem hallanánk, ha arról jönne, mert az erdő nem engedné.

Az erdő melletti út egy dombocskán haladt keresztül, innen is látszott a két kocsinyom. Figyelték, a fiúk mikor haladnak át rajta, mert azon túl máris ott a műút. Akárhogy is düllesztették a szemüket, csak egy emberkét láttak ballagni. – A Ferike az – hallatszott –, a keresztfit viszont nem látom! –

Sörösüveggel a kezükben mondták a magukét, de senki sem indult, hogy komolyabban nekilásson a keresésnek.

– Nincs véletlenül egy Seduxen valamelyiketeknél? – Macus sehogy sem tudott lazítani, hát kibukott belőle.

Az nekem is jól jönne, mondták páran a hölgyek közül, de a férfiak is felkapták a fejüket a kérdésre. Ha nem látják meg a keretszfit a szilvafasorból kilépni, ők is odasorakoznak a gyógyszerért.

– Öcsém, te nem mentél végig? Ferikét most láttuk a dombon átmenni – indult meg Jocó bácsi nagy hanggal a legénykével szembe. – Mi van, nem láttatok semmit? Vagy láttál valamit, ami…?

– Nem láttuk a biciklit az út mellett. Én bementem a szilvafák közé is, de sehol se látszódtak nyomok. Az erdőbe meg biztosan nem megyek be.

– Miért jöttél vissza? A Ferike is jön?

– Nem jön, ő kimegy a végéig. Ott hagytam, mert összevesztünk. Csak röhögött rajtam, hogy nem akarok bemenni az erdőbe. Nincs igaza, mert azért is bementem vagy tíz métert… vagyis majdnem annyit. Kiröhögött, hogy félek.  A hülyegyerek azt hiszi, megijedek mindenféle hangoktól, pedig az ő feje a beteg.

–  Csendbe legyél kisfiam, tudod, hogy az anyja mennyire ideges lesz, ha a Ferikét leszólják. Ő olyan, amilyen. Rendes gyerek, csak kicsit lassúbb az esze.

– Pedig azokat a hangokat neki is hallania kellett.

A beszédfoszlányok egyre csak hullámoztak, mintha a szél játszott volna velük. Hiába vitték a távolabb álló kocsikba a telefonokat, az őrjöngő hangok továbbgurguláztak, legfeljebb percekre halkultak kicsit. Dühítő volt, hogy mindig ugyanazok a szavak szűrődtek ki a majdnem érthetetlen sikoltozásból. A fiatalabbnak tűnő nő mélyről feltörő hangjaiból: „Istenem, fáj, megégek, én sohasem” foszlányok ismétlődtek. Az idősebb hang sikoltozásából néha csak annyi volt kivehető, hogy: „ne, ne!” Néha zeneszerűvé változott a távoli hangorkán, úgy tűnt Beethoven ötödik szimphoniájának felerősödő hangjai festik alá a szavakat: „Nem akarom! A fejem! Szétrobbanok!”

– Jön a Ferike visszafelé, nézzétek, már átjött a dombon!

– Valamit hoz! – kiabált a bogrács mellől a lány. – Biciklit húz maga után! Ferike még nem tud biciklizni? Nem értem!  Ez nem a Julcsi biciklije. Menjetek már elé!

Néhány férfi megindult a szilváson keresztül, majd egymást túlkiabálva lassan mindenki nekiiramodott.

Ferike anyja szaladt elsőként a fia felé, és hamarosan néhány férfi is a nyomába szegődött. Hirtelen, mintha üvegfalnak ütköztek volna, megálltak, és kiabáltak: – Gyere gyorsabban! Miféle biciklit hozol te?

A zene, az őrjítő hangok felerősödtek, és mint dühös szellők lökték szembe őket. Egymást túlkiabálva magyarázták, hogy ebből elég, és induljon már valaki a fiú irányába. A három kocsi, amikkel Jocó bácsiék jöttek, az erdőtől távolabb parkolt, de odáig sem akart menni egyikük sem, inkább bevárták a gyereket. Ferike a maga tizenhét évével azért nem volt már annyira gyerek. Fizikailag fejlett volt, szellemileg inkább a tízévesekkel tartott, így mindenki szemében gyerek maradt. Megkönnyebbülésükre végre odaért a csapathoz. A biciklit fogdosták, az bizony mégsem passzolt. Csajdavári nénje szava állította meg a találgatást.

– Ez a Nórika bicaja! Honnan vetted ez Ferikém? Nórika hol van?

– Nincs Nórika, nincs Nórika! Csak ott volt, ott volt. Ezért mentünk, bicajért. Lajcsi félős, nem mert jönni tovább. Én nem vagyok félős.

– Jól van, minden jó – simogatta Jocó bácsi a gyerek fejét. – Másik bicajt nem láttál? Ezt hol találtad?

– Ott volt, majdnem a kövesútnál. Lehetett látni a fákon belül. Kilátszott kicsit, kilátszott.

– Biztosan volt ott másik is – szóltak közbe többen. Nézzük meg, honnan hozta a gyerek!? Menjetek kocsival, igaz csak háromszáz méter, de hamarabb értek.

Senkinek nem akarózott a kocsikhoz menni. Inkább szabadkoztak, hogy jobb lesz a másik bejárón kimenni a műútra, úgyis ott kell valahol keresni Julcsi néni biciklijét is az erdő sarkánál. Mert úgy vélték, legjobb lenne, ha Gyusziék kocsijával mennének, mert ők arra jöttek be, hát Gyuszi intett, menjen, aki befér. Ferike akkorra már az erdő sarkánál várta őket, és vigyorgott, hogy szaladva hamarabb ért oda, mint azok autóval.

– Mutassad gyerekem, hol volt az a bicikli?

– Itt, itt! – mutatott a nagyfiú úgy tíz méterre a szélső fától. – Gyertek be, gyertek már! Ott is egy bicikli – fordult oldalra, egy bokor felé.

A férfiak egymásra néztek, de egyikük sem mozdult. Gyuszi épp indulni akart, mégis visszahőkölt, mert a hangok éppen akkor hullámoztak legtaszítóbban. Teljesen biztosak voltak benne, hogy az erdő közepe felől jönnek, és abban is, hogy valakinek be kellene menni.

– Piros a színe, Ferike?

– Piros, tiszta piros.

– Akkor a Julcsié! Hozzad ki, kisfiam! – biztatta a gyereket Jocó bácsi.

– Szétkúrja az agyamat az a zene, a fenébe! – méltatlankodott Gyuszi egyik régi haverja. Le kellene állítani valahogy, aztán végig fésülnénk az egész erdőt. A bicikli mellett nem láttál valakit? Julcsi néni nincs arra valahol összeesve? – fordult a fiú felé.

– Nincs Julcsinéni, nincs. Csak taposás van arra befelé.

– Mit beszélsz? Vannak nyomok arra beljebb? – Az öreg Jocó idegesen kapkodott, és két kézzel kapaszkodott a gyerek karjaiba.

– Induljunk egyszerre mindnyájan, közel egymáshoz, és fésüljük végig az egészet.  – A pirosinges idősödő férfi szólogatott közbe.

– No, menjünk már! – noszogatták egymást.

– A mentőket kellene hívni, minden perc számít. Valami bajuk történhetett.

Jó ötletnek tűnt, bár egyetlen telefon volt, az is a csomagtartóban lapult bedobva. Alig tudtak kapcsolatba lépni az ügyelettel, mert amint hozzáértek a készülékhez, a sikoltozós hang felerősödött. A vonal túloldalán lévő hölgy rákérdezett, hogy a sérültek hangját hallja-e, és biztosította őket, azonnal ott lesz az egyik egységük.

Ferike otthagyta őket, szaladt vissza a bogrács körül hangoskodó társasághoz, és egyre azt kántálta: – Két bicikli, két bicikli, de nincsen ott senki

Tanakodtak, hogyan legyen tovább. Az tűnt a legkézenfekvőbbnek, ha mégis megnézik, hol voltak azok a biciklik. Bár az erdő mellett mentek, mégis tartották a tisztes távolságot. Néhányan még árnyékot is véltek elsuhanni a bokrok közt. Azon imádkoztak, csak azok a hangok abbahagynák már!

A gyerek kimondottan élvezte, hogy egyszerre főszereplővé lépett elő. Az akácerdő fái közt rugdosva az avart kiabált ki.

– Én vagyok a legbátrabb, én vagyok a legbátrabb…

– Ott nem kiabálnak hangosabban, mint itt? – kérdezte Marika. Feltűnt neki, hogy a Feri gyerek felszabadultan szaladgál össze-vissza, míg a többieket meg a guta kerülgeti.

– Itt nem kiabál senki. Senki sem kiabál. A sógorék a műútnál, azok kiabálnak.

Egy pillanatra meghökkentek a választól, de hát a butuska Ferikétől mit is várhatnának. Kint a műútnál valóban hangoskodtak. Tisztán lehetett hallani, hogy valaki azt kiáltja: ”Jön már, most fordult rá az egyenesre”. Mire mindenki az erdő sarkához ért, lefékezett a mentő. Ketten szálltak ki belőle. Éppen kérdezni akartak, mikor a sofőr utánuk szólt: – Menjetek csak, én megfordulok, úgyis arra kell mennünk! Mi az Isten ez az üvöltözés?

– Menj csak – intett a segédápoló. – Hol a beteg? Ezt a zenét meg halkítsák már le! Ezek a hülye modernek olyanok, mintha nyúznák őket.

 – Hol a beteg, kérem? – nézelődött az orvos. Furcsállta, hogy ennyi ember itt, és a beteg meg sehol.

– A Ferike odavezeti magukat. – Marikának jött az ötlet, hogy ez lehet a kiskapu ebben a bolondos helyzetben. – Menjél Ferike, mutasd az utat, merre van az a nyom. Hamar, menjél csak!

Hárman indultak útnak. A doktor különösnek tartotta, hogy Ferikén kívül senki nem megy velük. – Nem is baj, gondolta, mert, ha ezek valami bulizó társaság, jobb, ha nem lábatlankodnak.

Valóban volt egy csapás az avaron, mégis úgy érezték, itt valami óriási gond van. Az a hang már nem is hangnak tűnt, inkább olyan volt, mintha az agyukat smirgliznék, millió szúrással gyötörnék ott bent. A szemük is csalt, mert olyan árnyakat láttak suhanni, amit az eszükkel képtelenek voltak elfogadni. Az orvos sejtette, hogy ezek már az álombéli rémképek előjátékai.

– Vissza, gyerünk vissza, szétnyúzza az agyamat! – kiabálta az orvos. Ahogy megfordult, látta, hogy a segédje vagy tíz lépéssel távolabb visszafelé támolyog, és kezeivel erősen kapaszkodik a fákba.

Ahogy kiértek az erdőből, a két mentős ingerülten nézett körbe. Még mindig hallották a hangokat, de az emberek közelsége miatt a halkuló zene már elviselhetőbb volt.

– Ne csináljanak már hülyét belőlünk, emberek! Az őrültek báljába küldenének, betegről meg szó sincs. Azt hiszik csupa szórakozás a mi szakmánk? – lihegett a doktor. – Drága lesz ez maguknak!

– Mi van, doki? – kiabált a sofőr, aki éppen akkor végzett a megfordulással. – Hívásunk van, mit válaszoljak?

– Megyünk! Ez csak ugratás volt. Életek múlhatnak az ilyen buta vicceken – szólt még vissza az orvos, miután beszállt a mentőbe. – Maguknak pszichiáter kellene – hallatszott a távolodó mentő lehúzott ablakából.

– Elszaladtak. Ezek az orvos emberek elszaladtak – bámult már Ferike is értetlenkedve.

– Ilyen nincs!  Feljelentem ezeket a mentősöket. Úgy kirúgatom őket, hogy a lábuk sem éri a földet! – kiabált magából kikelve Lapos Feri felesége.

– Drága Kingácska, hiába rúgják ki őket, ha itt a mi betegünk csak haldoklik tovább – simogatta vigasztalón a dühös asszony hátát Lajos bácsi.

– Mit legyen akkor most, mondják már meg! Valamit tennünk kell! – lihegte még mindig siránkozós hangon Kinga, és óvatosan hátra nyúlva eltolta az öreg egyre lejjebb csúszó kezét.

– Papot kell hívni, az legyen az első! – válaszolt reszelős hangon Böske néni, aztán beleszívott a cigarettájába. – Menjenek a férfiak, és kérjék meg a plébános urat.

Gyuszi szemével kereste a feleségét, aki az erdőtől vagy húsz méterre traccsolt az asszonyokkal. Tudni akarta, neki mégis mi a véleménye, menjen-e ő a papért, vagy próbáljanak meg valahogy lelépni, mert nagyon elege volt már az egészből. Látta, hiábavaló agyalnia, hogy tudnának ebből kimaradni, vagy legalábbis messzebb kerülni a történésektől.

 Mindenki őt nézte. Az ő kocsija volt itt kint, és úgy tűnt senki sem akart felelősséget vállalni semmilyen akcióért.

– Akkor hogyan legyen? – nézett körbe. – Én hiába megyek, engem nem ismer a pap. Ha azzal a szöveggel állok elé, hogy itt haldoklás forog fenn, azt hiszi meghülyültem, vagy bolondot akarok csinálni belőle.

Azonnal lett jelentkező, és percek múlva már Hörgőfalva felé hajtottak. Mintha kicserélték volna a társaságot, mert, ahogy távolodtak, úgy jött meg a jókedvük.

– Elhozhattunk volna egy üveg bort, lehet, hogy megvárakoztat bennünket az atya – sopánkodott Kakukk sógor.

– Hátha megkínál bennünket! – kockáztatta meg Prütty Feri, aki még reggel kerekezett ki Julcsi nénivel.

– Engemet kitehetnétek, majd utánatok megyek, meg kell néznem, bezártuk-e az ajtót – hajolt Gyuszihoz Misi, az unokatesó.

– Értsétek meg, ott a helyünk! Nem lóghat meg senki.

Hamarosan a paplakhoz értek. Kínos volt elkezdeni, miért is jöttek. Hárman is magyarázták, hogy szenved a Julcsi néni, és a Nórika is milyen sikoltozó hangokat hallat. Meg az is lehet, hogy pár órájuk van hátra, hát csak igyekezzen a tiszteletes úr, nehogy késő legyen. Egy kísérletet azért tettek, hátha megkínálná őket a tiszteletes. Kakukk sógor erősen célozgatott a Zacsi Borászatra, amelyik a misebort szokta hozni, de a papnak kisebb dolga is nagyobb volt ennél.

Pár perc múlva indulhattak volna, amikor kiderült, a pap nem fér be a kocsiba. Az unokatesó röhögve szállt ki, hogy akkor ő marad, de ahogy a pap mellett félreállt, egy pillanatra hallotta az erdei zenét, és a sikoltozó hangokat.

Kínossá vált a visszafelé út. A pap telefonjából előkúszó hangokat mindnyájan hallották. Egyedül ő mosolygott furán, amikor kérdezték, nem zavarja-e ez a kellemetlenség. Bevallotta, kicsit restüll hall, talán ez az oka, bár lehet, hogy a hirtelen jött fejfájása. Szótlanul haladtak. Csak Gyuszi pillantott néha a papra, de az valószínű, imádkozott. Mikor megérkeztek, megkönnyebbülés ült ki az arcokra, hogy végre magyarázat lesz erre a kegyetlen helyzetre. A papot mindenki ismerte, aki a két falu valamelyikében lakott. Tanult ember, és hát ott a kereszt a kezében. Körbe fogták, volt, aki úgy tett, mintha imádkozna, mások meg örültek, hogy megérkezett a tiszteletes úr.

– Merre megyünk, gyermekeim? – kérdezte.

– Az erdőben hallani a hangokat, atyám – nézett arra Jocó bácsi. – Ferike gyere hamar! – kiáltott a gyerekért.

Ahogy közeledtek a húsz méterre levő erdőhöz, úgy maradoztak le az emberek. Mire a fák közé értek, már csak hárman ballagtak a csapáson, amin az előbb a mentősök is jártak. A pap hangosan imádkozott, Ferike mozdulatait leste, ahogy egy elé hajló ágat oldalazva került ki. Csak Jocó bácsi hangos sóhajtozására nézett hátra, amitől elkezdett forogni vele a világ. Kapóra jött a nyöszörgő ember most, mert a fejfájása olyan görcsökkel gyötörte, hogy nem tudott tovább maradni a méltóságos állapotban. Megindult ő is visszafelé, az öreg után. Kínjukat látva Ferike kétségbeesve kérdezte: – Segítsek, tisztelendő bácsi, segítsek? Segítek akármit, ha kell, mindent, ha kell. Én nem félek az erdőben.

Menekülőre fogták a dolgot, mert a papnál lévő telefon még jobban felerősítette a félelmetesen visítozó hangokat. A szélső fáig szaladt eléjük Fruzsina, és mint aki üvegfalnak ütközik, úgy pattant vissza a telefon hangjától.

Ferike ugrálta körül a két lihegő embert.

– Vissza kell hívni a mentősöket! – mondta felemelt hangon Böske néni. – Mire való az a rohadt telefon? Csak hogy ijesztgessen? Gyuszikám, szóljál nekik!

Fél óra múlva újra megjelent a mentő. Csak a sofőr szállt ki, és fenyegetően közeledve hangosan kiabált. – Emberek, ha szívatni próbálnak, istenuccse kihívom a rendőröket! – Mégis gyorsan lemondott a szándékáról, amikor meglátta a papot, amint ketten segítették felállni a leterített kabátról. Az orvos és segédje is azonnal ott termett. Próbáltak rájönni, mi okozta a rosszullétét. Pulzust néztek, vérnyomást mértek, aztán a kérdések, de semmivel sem lettek okosabbak.

– Majd a kollégák eldöntik, hogyan tovább – dörmögte az orvos. – Valaki elkíséri a beteget? – nézett körbe a társaságon.

– Én elkísérem, itt úgyse érezném már jól magamat! – tolakodott elő Katóka néni, aki az eső perctől, hogy ide helyezték a tiszteletest, szerelmes volt belé. Mit számított a negyvenöt év korkülönbség, ő bámulattal figyelte a szertartásokon.

Amint a tiszteletes zsebében a telefonnal elindult a mentő, valami megnyugvás félét éreztek annak ellenére, hogy a zene, és a hangok újabb hullámokban terjedtek az erdő felől. A gyümölcsös fái között gyalog indultak vissza az eperfákhoz. Nem tudták, miért, de a műút szélén álló autó még most is taszító volt, és inkább gyalogoltak.

Ahogy Gyuszi közeledett a kocsi felé – mert mégsem hagyhatta ott –, eszébe villant a csomagtartóban felejtett régimódi telefon. Mikor felnyitotta, felerősödött az erdei hang, tolakodón az agyába mart. Majdnem lecsapta az ajtót, de vad gondolata támadt. Felkapta a készüléket, és az árokba dobta. Ahogy az éles hangok tompultak, visszagurult a bográcsot kavargató nőhöz.

– Nem égett még le, nagyon magadra maradtál! – nevet akart mondani, de elfelejtette, hogy is mutatkoztak be az előbb.

– Azt tudod-e, hogy a Lindával mi már sokszor beszélgettünk? Valahogy sose voltál olyankor a közelben. Igaz, inkább ő szokott hívni. Ő is írogat, verselget, és összefutottunk vele az egyik portálon,

– Te vagy az a Valeri? – nevetett Gyuszi. – Szokott emlegetni.

 – Igen, én. Az előbb mintha újra a mentőt láttam volna egy pillanatra a műúton megállni. Most miért jöttek? Úgy itt hagyott mindenki, azt se tudom, mi zajlik ott kint.

– A papot vitték a kórházba. Katóka néni kísérte el.

– Papot? Kihez hívtatok papot? Mondd már? Kik jöttek ki? Tudod, én a kórházban dolgozom, adminisztrálunk, mint a gép, és a balfácánabb orvosokat látjuk el tanácsokkal. Ismerek ott mindenkit, nekem kellett volna bekísérni.

A harmincfős gyalogos társaság első tagjai kiértek a gyümölcsfasorból. Mert mindenki beszélt, egyiket sem lehetett rendesen érteni. Az atyát tárgyalták ki. Kinga szerint mielőtt bementek az erdőbe, énekelni kellett volna egy könyörgő éneket, talán akkor nincs ez a baj. Csajdavári nénje – aki a rossz-nyelvek szerint fiatal korában Pesten árulta magát –, azt rótta fel a papnak, hogy még szenteltvizet sem hozott magával. A férfiak zöme Jocó bácsi mellett lépkedett, és próbálták meggyőzni, hogy pálinka kell neki, az majd rendbe hozza. Úgy látszik, mégse hozta rendbe, mert mindhiába kortyolta, mikor leültették a padra, mégis az őrület kerülgette. Azt hajtogatta, hogy nem hülyültem meg, értsétek már meg, nem vagyok bolond. Nem tudtak mit kezdeni magukkal, annyi volt az elvarratlan szál, ami idegesítette őket. A telefonokat jó messze az árokba dobták még az előbb, de mert a hang idáig is elhallatszott, nem tudtak felszabadultan beszélgetni.

– Hozzatok egy fejszét gyerekek! – ugrott fel Jocó papa – Bemegyek abba a moslék erdőbe, és szétverem a muzsikájukat. Ez nem az asszony hangja! Ezt a bolondokházában vették fel, és minket akarnak kivégezni vele. Biztos valami rohadt fegyverrel kísérleteznek, és rajtunk próbálgatják.

Átkozódott volna még az öreg, de jól látszott, hogy a műútról a bekötőútra lekanyarodik egy rendőrautó. A társaság csak bámult, el nem tudták képzelni, honnan vetődtek ide. Még Jocó bácsi is halkabban káromkodott.

A bogrács mellett álltak meg. Jókedvűen vették tudomásul, hogy itt mindenki úgy bámulja őket, mintha díszvendégeket várnának.

– Jó napot kívánunk! – köszöntek, ahogy azt a regula megkívánja, majd kicsit zavartan kezdte a beszédet egyikük. – Józsi bácsival akarunk elsősorban beszélni, de mindenki segítségét kérjük. A kollégák értesítettek bennünket, hogy Hörgőfalván túl megállítottak két személyt, akik az út szélén kézen fogva ballagtak, és trágár nótákat énekeltek.

– Részegek voltak? – jött az asztal mellől egy hang.

– Éppen ez az, hogy nem voltak részegek. Egyikük hetven éves, a másik pedig tizenkettő. Az idős asszony tanítgatta a lánykát énekelni, de olyan hangerővel, néha sikoltozva, hogy a kollégák kénytelenek voltak igazoltatni őket. Mikor kérdezték őket, zavaros válaszokat adtak, ezért bevitték őket a Halmosy Kórház pszichiátriájára.

– Mondjad már, Rolandkám, kik voltak azok? – kérdezte Böske néni, akinek az őrmester az unokaöccse volt.

– Szinte biztos, hogy Julcsi néniről van szó, és Nórikáról, a Deszkás sógor Nórikájáról.

– Hogy kerültek azok oda? – Jocó bácsi hirtelen azt se tudta hol van, csak nézett a rendőrökre. – Még hogy az asszony nincs is az erdőben!

– Gyuszikám, menjünk azonnal a kórházba, itt most neked kell intézkedni, itt már te vagy a sofőr! – nézett Linda a férjére.

– Mi ez az istentelen zaj, ami az erdő felől jön? – kérdezte a másik rendőr. – Olyan, mintha ölnének valakit. Meg az az idegesítő zene. Kik vannak ott?

– Nem tudjuk – válaszolt hamiskásan Valeri – nem akarunk belekeveredni, jobb lenne, ha hivatalból menne oda valaki. Esetleg, ha a Ferike mutatná az utat.

– Gyere, Roland, nézzük már meg! A fiú is jöjjön velünk – lelkesedett a szakaszvezető.

Az egyenruhások sietve elmentek, hogy rendet tegyenek. Ferike boldogan ült be hozzájuk hátulra.

A csapat azon vitázott, kik és hányan menjenek a kórházba látogatni. Mire eldöntötték volna, a rendőrautó újra megjelent az úton. Feltűnően lassan közeledett, és a keskeny útról hol jobbra, hol balra csúszott le. Az asztalokhoz ijesztően közel rángatva fulladt le. Csak ketten ültek benne, Ferikét otthagyták valahol. A társaság fülelt, és lassan körbeállta a rendőrautót. Hallották az összefüggéstelen beszédet, amit Roland folytat az elöljárójával.

– Figyelj, főnök, itt valami nagyon nagy disznóság van. Mérgezett hangok jönnek ki az erdőből. Mondom, rohad egy helyzet. Küldj valakiket, de gázálarc is legyen, és teljes felszerelés, ha lehet!

– Rolandkám, mi megyünk a kórházhoz, ahányan beférünk a kocsiba – hajolt az ablakhoz Böske néni. – Ti itt maradtok?

– Nem tudom, néném, ez a tetves telefon is üvöltözik itt, de úgy eldobom, hogy sose lesz meg! – szállt ki dühösen a kocsiból Roland. – Ferike meg csak ment befelé, vissza se jött.

– Nem baj, kisfiam, ő zeneileg süket. Meg amúgy is, tudod… – mondta a néni.

Négyen indultak neki az útnak, hisz Katóka nénit is haza kell majd hozni. Furcsa volt telefon nélkül, hisz annyi felé kellett volna szólni. Az is kétséges volt, hogy egyáltalán beengedik őket a kórházba. Jocó bácsi röpke egy óra alatt rászokott a káromkodásra, mert ő itt is úgy hallotta az erdei hangokat, mint ott bent a fák között. Csúnya szavakkal bizonygatta, hogy egyenest bemegy az asszony szobájába, és nem érdekli, ki mit mond. A hangok eredetéről senkinek sem akaródzott kérdezősködni, mégis honnan jönnek, vagy miféle őrület ez? Mindenki őrizte a maga csendjét. Senki nem fogalmazta meg, de talán ilyen a boldogság. Ha Jocó bácsi nincs a kocsiban, talán még viccet is mesélnek.

Amint megérkeztek, Valeri perceken belül kinyomozta, merre vitték a betegeket. – A pszichiátriára megyünk – intett a többieknek, és a kert túloldalán egy épület felé vette az irányt. Az épület előtt gyönyörű virágos kertecske díszlett. Egy pad két végén nővérkék ültek, köztük pedig valakik, akik a bokortól alig látszódtak. Tétován közeledtek. Hiába parancsolt rájuk Valeri, mielőtt bement az épületbe, hogy itt várjanak, ők mégis tudakolózni akartak. Meglepetésükre Nórika pattant fel a padról, és hangoskodva futott feléjük.  – Böske néni, itt vagyunk!

Egy pillanat múlva már Jocó bácsi lépkedett sebesen a pad felé, lehuppant Julcsi néni mellé, átölelte, és zavarodottan ismételgette. – Mit csináltál, te? A rohadt erdő! – Julcsi néni csak bámult a férjére, látszott, ahogy kisimul a meggyötört arca, majd kitört belőle: – Te vagy az?

– Kihoztuk őket ide, a virágok közé. Megnyugtató szokott lenni a hirtelen traumák után, sokkal jobb, mint egy zárt szoba – mondta mosolyogva az egyik nővérke. – Maguk rokonai a hölgynek vagy a kislánynak?

– Igen, mindkettőjüknek. Családi összejövetel volt, és ott volt az az őrült hang, ott – magyarázott volna Böske néni, de ahogy oldalra pillantott, átváltott a hangja, és az épület felé mutatott. –  Ott vannak a Katóék!

Abban a pillanatban léptek ki az ajtón Kató néniék. A mellettük lépkedő férfit mindenki ismerte, nyaranta hetekig a plébánián lakott. Attila volt az, a tiszteletes öccse, aki a fővárosban élt, de éppen ma utazott le a faluba vidéki levegő szívni.

A nővérkék csendesen figyelték a társaságot. Jocó bácsiék csak ültek a padon az asszonnyal, és hangosan beszéltek. Az öreg néha felállt, szétnézett, majd visszaült. Mikor újra felállt, és nagy lépetekkel vagy tíz métert futott, visszafelé jövet méltatlankodva dörmögte. – Azt a rohadt zacskót se tudják a kukába tenni! Ekkor szelíden feléje fordult Marina nővér. – Jöjjenek be, Józsi bácsi, mesélje el a doktor úrnak hogy is volt ott az erdőnél. – Összekacsintott a másik nővérrel, és lassan bekísérte a házaspárt az épületbe. Nórika maradt, ott magyarázott a társaság közepén. Attila hangja hamarosan az ő beszédét is elnyomta. – Ki kell vizsgálni, mi lehet ott!

– A rendőrök ott vannak már, intézkedni fognak – nyugtatta Gyuszi, bár ő sem hitt már semmiben.

– Ott vannak a folyosón! Láttam, mikor az ablaknál mentek – szólalt meg az épülettel szemben álló Kató néni csaknem kiabálva. – Legalább négyen vannak. Gyerünk vissza Attila, lehet, hogy a bátyádhoz mennek!

Még észbe sem kaptak, amikor az előbbi nővér lépett ki az ajtón, és csitítgatta őket.

– Kérem, maradjanak csendben! Inkább később jöjjenek újra vissza.

– Rendőrök mentek ott? – Kató néni nem hagyta magát.

– Igen, két rendőr kísérte be a kollégáit, akik idegösszeroppanást kaptak. De, most menjenek, kérem, csak a kislány maradjon! Lehet, hogy ő még ma hazamehet.

Nórika sírva fakadt, hogy vissza kell mennie. Csitítgatták, hogy amint hazaengedik, azonnal indul valaki érte. Azzal győzték meg, hogy jó volna felügyelnie Julcsi néniéket itt a sok idegen között. Amikor Attila kikísérte őket a parkolóig, akkor derült ki, hogy így már Kató néni is befér a kocsiba, hisz Jocó bácsi itt marad. A nagy gondolkodás egészen máshová vezetett. Attila nagyjából értette, hogy valami átokról lehet itt szó, aminek a régmúltban is voltak áldozatai, és hogy ez olyan helyen van, amit senki sem látogat.

– Ha most úgysem mehetünk vissza, lenne egy ötletem – mondta elgondolkodva. Vircsaft itt van nem messze, alig lenne kerülő, ha arra mennének haza. Ott lakik egy történész barátom, aki a középkort kutatja, tőle kellene tanácsot kérnünk, ha már ilyen hírhedt az a terület. Mindjárt telefonálok is neki, és ha nincs más dolga, kivihetjük az erdőhöz.

– Ne! Kérem, ne! – tört ki ijedten Valeriből. – Hátha ezt a telefont is felhasználják, vagyis hogy hallatszanak benne a hangok – alig tudta kifejezni magát

– Nem vagyok babonás – nevetett Attila, és bekapcsolta a telefonját. Alig közelítette a füléhez, abban a pillanatban elállt a lélegzete, és gondolkodás nélkül visszacsúsztatta zsebébe a készüléket. – Nem tudom… menjünk Dodóhoz, neki több tapasztalata van az ilyesmiben.

A társaság Dodóhoz tartott. Valójában Kő Józsefnek hívták, sőt Prof. Dr. Kő József néven ismerték sokan, akit a Történelemtudományok doktoraként tiszteltek. Egy órácska reményteljes autózás után be is álltak a kertesház elé. Talán most valami válasz kikerekedik, mert sem a vallás, sem a jog, de még a pszichiátria sem adott kapaszkodót erre az őrületre.

Árnyas terasz papírokkal teli asztalához ültette a házigazda a jövevényeket. Közvetlensége azonnal barátivá tette a beszélgetésüket, bár az összezavarodott rokonság alig tudott nekikezdeni, miért is jöttek valójában. Először a professzor azt hitte, az a régi, vagy tíz évvel ezelőtti cikke hozta ide őket. Attila bizonygatta, nagyon is jelen idejű, amiben a tanácsát kérik, és fogalmuk sincs, ő milyen cikket emleget.

– Hát akkor meséljétek azt a történetet onnan, ahonnan úgy érzitek, érdemes!

– Egyetlen mondatba belefér a lényeg, kedves professzor úr – kezdte Valeri, akinek nagyon gyanús volt, hogy egykor régen nem évfolyamtársak voltak-e a gimiben a tudós emberrel. – Hörgőfalva mellett van egy kis erdőcske, magányosan a szántóföldek között. Emberemlékezet óta egyszer ment be egy asszony oda már majd kétszáz éve, de bele is őrült, majd nyoma veszett. Azóta senki sem meri abba az erdőbe betenni a lábát. Néhány nap óta valami mégis történhetett ott, mert hangokat hallani, meg sikoltozás és könyörgés keverékét. Néha érdekesen felerősödnek benne Beethoven ötödik szimfóniájának hangjai. – Val, te vagy az? – állt fel nevetve a professzor – én bolond, nem ismertelek meg, míg meg nem szólaltál. Szebb vagy mint valaha! Megáll az ész! Bocs, hogy megszakítottalak, mondjad még, nagyon ismerős témát boncolgatsz.

– Én sem ismertelek fel azonnal, úgyhogy… – nevetett Valeri is. – A lényeg az egészben, hogy olyan hangok hallatszanak ki az erdőből, amit eddig senki sem tapasztalt. A másik, ami az őrületbe kergeti az embereket, hogy a telefonok is sugározzák azokat. Nem tudjuk, hogyan védhető ki, mert amíg valamelyikünknél ott a telefon, olyan, mintha az erdőben lennénk. Nem egyszerű hangok ezek, hanem idegtépőek, hipnotizálnak, és a legrosszabb álomképeket szabadítják rá az ébren lévő emberre.

– Hasonló volt az az eset, amiről az előadásomat tartottam Szegeden. Persze, csak, mint fikciót állítottam fel, a múlt embereinek lelkivilágát bemutatandó. Nem mertem valós ténynek nevezni az eseményeket, mert kinevettek volna, pedig valóban megtörtén eset volt. Néhány barátommal azóta is kutatjuk a témát. Ott is hangok törtek fel a földből. Nem is annyira az értelmes beszéd, inkább az idegesítő rezonancia volt a borzasztó, az kezdte ki az idegeit annak, aki közel ment a vizenyős bokorerdőhöz. Bocs – szakította meg a beszédét a prof.  Megszólalt a telefonja valahol, és sietve benyitott a házba. Pillanatok múlva vissza is tért, fancsali ábrázattal próbálta fegyelmezni a hangját, mikor válaszolgatott a hívónak. – Érte…, köszönöm…,  igen itt van, átadom neki.

– Banyás dokinak említetted, hogy ide jössz – fordult Attila felé. – Ő volt az. Üzente, hogy a két mentőst, az orvost, és az ápolót is nyugtatózni kellett. Most ők is bent fekszenek a pszichiátrián. Mi volt az, ami miatt bezsongtak?

– Bementek az erdőbe valameddig, tíz-húsz méterre talán. Erősen hathatott rájuk a hang, legalábbis, arra gondolok – válaszolt elgondolkodva Attila.

 – Mi van ezzel a vacakkal?  – nyomkodta telefonját a prof. – Valamelyik rádióra nyomhattam rá. Totálkár hangjáték lehet. Hát ez nem igaz! – mondta dühösen aztán kivette az akkumulátort belőle. – Még mindig! Ti is halljátok?

– Az erdei hangok ezek, csak halkabban, mint ahogy ott hallatszott – Gyuszi válaszolt, a többiek csak mereven néztek. – Vidd be valahova, dugd el, kérlek!

– Annál a másik esetnél is így történt. Aki bement a bokrok közé, az hosszú időre kórházba került, volt, aki fel sem épült. Ne haragudjatok, hogy nem mondom meg, hol történt, sajnos nem publikus. Búcsújárás lenne, ha kitudódna – mosolygott megkönnyebbülve a házigazda. Sietve becsukta a ház ajtaját, miután „elrejtette” a telefont valahol bent.

– A telefonok ott is közvetítették a hangokat? – jutott eszébe Kingának.

– Akkoriban még nem voltak okostelefonok, a frekvenciák… nem, ez így nem jó! Nem tudom. Egyszerűen nem találtunk összefüggést a modernkori technikával.

– Akkor mi lehet ez az egész? Honnan eredhet? Az is lehet, hogy valamilyen mérgezés, ami stimulálja az agyat?

– Amit most mondok, azt ne terjesszétek! Nem szeretnék káoszt ebben a témában. Amíg minden a helyére nem kerül, addig legyen azok titka, akik megtapasztalták ezt a kegyetlen élményt. Akik nincsenek itt, azok emlékezzenek csak úgy, hogy valami mérgezés történhetett. Próbáljuk távol tartani az embereket onnan.

– Jó lenne, ha te is jönnél! – állt fel Attila, és az asztalra támaszkodva jelentőségteljesen nézett körbe.

Kimondatlanul is véd- és dacszövetséggé kovácsolódtak össze ebben a pillanatban. Érezték, ezen túl szavak nélkül is érteni fogják egymást, csak Katóka néni kockáztatott még meg egy ártatlan kérdést. – Attilám, ma még ugye meglátogatjuk a tisztelendő urat?

Hamarosan szedelőzködött is a társaság, és indultak volna, de a házigazda csak jött-ment, pakolt. Fényképezőgépet, mikroszkópot, könyveket, albumokat, hátha találnak érdekes tárgyat, és így majd össze tudják hasonlítani régi rajzokkal. – Ezek kellenek, hátha dokumentálni tudunk valamit – magyarázta.

Mindent átbeszéltek az úton, csak a lényeghez nem jutottak közelebb: Honnan jönnek a zajok, és a hatásuk miért ilyen kegyetlen?

– A doktor barátod mit szólt ahhoz a régi esethez? – szólalt meg Gyula.

– Azt mondta, hülyeség, képzelődés az egész. Akiket kezelni kellett, azok már előbb is betegek voltak, és hogy az a két füvet kaszáló férfi ráadásul be is volt rúgva. Messze volt innen az az eset, nem a Halmosy kórház kezelte a betegeket.

– Most jó lenne, ha itt lenne, mert a mi erdőnk kemény bizonyíték.

– Látni szeretném a terepet – mondta elgondolkodva a prof. – Meg akarom tapasztalni a viszonyokat. Az jutott eszembe, pl. a fotót hogy moderálják a hangok. Digitális jelekről van már szó a képkészítésnél, nem csodálkoznék, ha látnánk valami szokatlant.

Hamarosan visszaértek. Egyre közeledett az erdő. Mindannyian kíváncsian nézték, változott-e valami, mióta elmentek. Egy lélek sem mozdult, csak a hang hallatszott újra sejtelmesen. A bogrács már másutt volt, az itt maradottak egy távolabbi hajlatba vitték az asztalokkal együtt.

– Végre, hogy jöttök, semmit sem tudunk! – futottak a kocsihoz többen is. – Hol az öreg Jocó?

– Nyugi, minden rendben, az öreget marasztalták, hogy ott lehessen a Julis mellett – lódított Katóka néni. – Mi történt Rolandékkal? Ők is a kórházban kötöttek ki, láttuk őket.

– Nagy volt itt a nyüzsgés, miután elmentetek. Jött vagy hat rendőr, azt se tudjuk minek. Lehet, a Roland hívta őket, mert a kollégája az asztalokat verte gumibottal. Azt mondta sokkal jobban dobol, mit az a másik ott az erdőben.

– Itt sokkal jobb, mint az eperfák alatt.     Ide alig hallatszanak a sikoltozások – dicsérte az itt maradottakat Gyuszi. Még akart volna valamit mondani, de hirtelen halk motyogásba süllyedt a hangja. – Hát ez meg mit hoz?

Ferike bukkant elő a dombocska mögül, nekifeküdve tolta Julcsi néni biciklijét. Kivehetetlen volt, mi az a nehéz keresztben a vázon.

– Ezt nézzétek, ezt nézzétek! – kiabált lihegve. – Kézben nem lehet ilyen nehezet. Csak én bírtam betenni a vázba, Lajcsi biztosan nem bírta volna.

Mikor az asztalokhoz ért, és úgy támasztotta le a biciklit, hogy az a nagy feketeség a talpán megálljon, mindenkinek elállt a lélegzete: Legalább egy méter magas Mária szobor volt; a szűzanya, karjaiban a kisdeddel. Egyik fele feketéllett a rátapadt földtől, de a másik oldala felismerhető volt, bár az idő vasfoga igencsak kikezdte.

– Ezt honnan hozod, te fiú? – kérdezte álmélkodva a professzor, és tapogatták, tisztítgatták, aki odafért.

– Ott volt bent, a bokrokon túl, a téglák között. Hozok téglát is, ha kell, csak azok leesnek könnyen.

 – Atya úristen! – csapta össze a kezeit Csajdavári nénje. – Ez mi lehet, professzor úr? Valóban a szent szűz a gyermekkel?

– Igen, ez egy… ilyen csak templomban található, vagyis… Kérem, ne professzorozzanak már, Józsefnek kereszteltek, és hát baráti társaságban vagyunk. Mondják már, hogy Józsi! – hebegte a professzor, mert úrrá lett rajta valami különös izgalom. Alig tudott parancsolni az idegeinek. – Azt mondod, hogy téglák is vannak? Sok tégla van?

– Fal is van, jó magas – mutatta a fiú. – Ekkora, meg még hátul magasabb is. Meg az a tó, vagy mi.

– Tó is van az erdőben? – hallatszott Kinga hangja, akinek a ruhájáról Lajos bácsi sepergette titkon le a fűszálakat.

– Egy tó. Egy olyan tó, hogy alja sincs. Víz sincs benne olyan mély. Legalul lehet benne csak víz, alig látszik. De úgy tükröz, majd megvakít!

– Jól van Ferike, nagyon jó – csitítgatták a gyereket, mert már énekelve beszélt.

– Figyeljetek már! – Kinga lelkesen szólt közbe. – A legfontosabbat nem is mondtuk Józsinak. Hát a Ferikéről nem beszéltünk. Az a helyzet – fordult a tudós ember felé –, hogy Ferike nem hallja a hangokat, sem a zenét, ő jár kel, azt sem tudja mi ez az őrület.

Még folytatta volna, de valahonnan a kis csatorna irányából telefonhang hallatszott. Hirtelen eszükbe jutott, oda dobálták be a telefonjaikat, hogy a hangoktól megszabaduljanak.

– Ferike, szaladj oda, kérdezd meg, mit akarnak! – küldték a gyereket, aki nyomban nekiiramodott, és sorra dobta a földre a telefonokat, míg meg nem lett, melyik zenél.

– Ne hozd ide! – kapott észbe Gyula, és próbálta megállítani a gyereket, de az csak egyre közelített. A zene és a hangok is hangosabbá váltak.

         – Csak kiabál velem, hogy vigyem vissza a követ – próbálta magyarázni, mit hall.

Gyula nem bírta idegekkel a közeledő sikongást, eléje szaladt a fiúnak, kikapta kezéből a készüléket és visszadobta az árokba.

Józsi még vizsgálgatta a szobrot, és megállapította, hogy az egy XVII. századi vésés. A nagy táskájában matatott, majd elővette belőle a laptopját. Épp nyitotta volna szét, amikor hárman is rákiáltottak: Ne! Abból is jönnek a hangok! Lassan nyitotta fel, de hangok csak nem jöttek, az agyat tépő zenés sikoltozás elmaradt.

– Az a telefonhang valóban kegyetlen volt, talán még kegyetlenebb, mint meséltétek – nézett fel a laptopról Józsi. –  Ez normálisan működik. Éppen azt nézem a XVII. századi térképen, hogy az erdőcske helyén akkoriban egy falu állt, aminek temploma is volt. – Kis szünet után folytatta. – Erre voltam kíváncsi! Igen, ugyanez volt azon a másik helyszínen is!

– Mi az, mondd már! – bújtak oda ahányan fértek, de nem látták, mit rejt a szöveg.

– Azt írják. „E templom előtt égették el az úr 1648-dik évében Legyező Annát, majd két hét múlva Rótta Bözsét, és Mángoló Julist boszorkányságért, aztán a szüret után Bakházi Ubult, aki ráolvasással gyógyított, miközben az ördögnek ajánlotta fel a betegek lelkét.” Másik helyen írnak még egy esetről, ami 1830 nyarán történt. „A Pleccsni család elmondása szerint, üknagyanyjuk egyszer betévedt az elhanyagolt, mindenki által került bokros erdőbe, ahonnan őrjöngve szaladt ki. Segíteni akartak neki, de akihez hozzáért, az úgy érezte, mintha villám csapott volna bele. Menekültek előle, de látszott, hogy a néni ereje egyre fogy, így hagyták, hadd siránkozzon. Imával próbáltak segíteni rajta, de ő újra csak az erdő felé tartott, majd eltűnt a bokrok közt. Azóta sem látta senki.

– Még ma vissza kell mennünk a kórházhoz! – szólalt meg Attila, fel is tartotta a kezét. – Az jut eszembe, mi lenne, ha Ferike bevinne egy kamerát, és mindent felvenne.

– Drága jószág ám a kamerám, nem tudom, rábízhatjuk-e – kapcsolódott a gondolthoz Józsi. – Ki tudja képes-e használni?

– Tudok kamerázni – nevetett fel Ferike. – A Katóka néni ki szokott küldeni a szőlőbe, és lekamerázom.

– Csakugyan tudja használni – szólt közbe a néni. Egész jó felvételeket készít. Megbeszéltük hogyan, miket vegyen fel, ő meg megcsinálta. Okos fiú ám Ferike!

– Képes rá, hogy időnként átküldi nekem a felvételt? – próbálta feszíteni a húrt Józsi. Ha már ilyen fantasztikus lehetőséggel kecsegtetik, akkor főnyeremény lenne időnként menteni a felvételeket. Ki tudja, hogyan végződik a fiú kalandja.

– Azt nem. Annyit esetleg, hogy kiteszi valahova, és bohóckodik, hogy lássa mindenki, ő filmet csinál – válaszolt a néni sajnálkozva.

– Nos, Ferike, benne vagy egy jó kamerázásban?  Csinálsz egy jó hosszú filmet?

– Csinálok. Szeretek filmet csinálni. Jó hosszú filmet szeretek csinálni – örvendezett a nagyfiú.

Negyed óra múlva már mindenki az erdő sarkánál állt, ahonnan az a vad-csapás indult. Ferike nevetett, mikor a többiek befogták a fülüket, hogy ne hallják olyan élesen a hangokat. Integetve indult befelé a keskeny utacskán, majd hamarosan eltűnt a fák takarásában. A társaság kicsit messzebb húzódott a műút túlsó oldalára, ahol már alig hallották az agyat markolászó hangokat. Jólesően dőltek a fűre, mit számított, hogy a száraz fűszálak a hátukra tapadnak. Még bolondozni is volt kedvük. Péter határozottan kijelentette, hogy ötödször fogja megmelegíteni a marhapörköltet, ha visszamennek, de ez lesz az utolsó, bármi jön is közbe: Itt ebéd lesz… bár lehet, hogy már vacsora.

Egyre izgatottabban beszéltek Ferikéről, akit erre az időre már visszavártak, de hiába, csak nem jött. Gyula felállt, óvatosan átment a műúton, hogy belessen a fák közé, hátha meglátja a fiút. Lassan mindnyájan ott toporogtak, észre sem vették, néhányuk a fák közt áll a kidőlt törzsön.

– Én nem hallom – jelentette ki Linda különös hangsúllyal.

– Mit nem hall, kedves Lindácska? – próbált közeledni Lajos bácsi.

– A zenét. Semmilyen hangot nem hallok. Eldugult a fülem. Mi ez?

– Csend van! – néztek egymásra férfiak, nők. – Nem hallom a zenét sem. Minden csendes.

Járkáltak, nevetgéltek, még az erdei dombocskára is felmentek, ahonnan már alig lehetett kilátni. Mint amikor a rabok tömegesen kapnak amnesztiát, és boldogan járják be az addig tiltott helyeket, énekelgetve bujkáltak a fák közti galagonya bokrok mellett. Legtöbbjük el is feledkezett már Ferikéről, csak a marhapörköltet emlegették. Attila, aki eddig a legfegyelmezettebben tűrte a hangok támadásait, a kórházba akart indulni, hogy meggyőződjön, mennyire hatott testvérére a változás.

– Jön, ott jön az én gyerekem! – kiabált a dombocskán állva Ferike anyja.

Valóban kibukkant a fiú a takarásból, és szinte szaladva kerülgette a fákat.

– Csináltam filmet. Isteni felvételeket tudtam készíteni, Még rögzítettem is a kamerát az egyik behajló faágon. Sikerült ragasztószalaggal odafogatni, hogy fel tudja venni azt a nagyon mély gödröt. Biztosan kút lehetett valamikor, de olyan az, mintha feneketlen lenne.

Döbbenten hallgatták a fiút. A választékos művelt kifejezések egyáltalán nem illettek hozzá. Az ámulat akkor lett teljes, mikor Józsi felé fordult, és határozott hangon folytatta. – Igaza volt Professzor úr, mikor azt állapította meg, hogy tizenhetedik századi lehet az a szobrocska, mert egy kőtáblát találtam, amire az volt írva, hogy: AZ ÚR 1611-DIK ÉVÉBEN. Törött a kőtábla, alig olvasható. Ami utána történt, azt nem lehet elmesélni. Az valami földöntúli volt.

– Köszönöm fiatalember – mosolygott ámulattal Józsi – de most lássuk a felvételt.

Végre nyugodt idegekkel ültek a három laptoppal szembe, amikre Józsi átmásolta a felvételt. Mindnyájan egyszerre láthatták, még ha tolakodva kellett is egymáshoz bújniuk, hogy odaférjenek. Felnevettek az első pillanatokon, ahogy Ferike lóbálva vitte a kamerát, majd egyre merevebben figyeltek.

         Megjelent előttük az ismeretlen, amitől évszázadokig óvták egymást az őseik. Bokrok levelei, a fák, a kilátszó égbolt után hirtelen megállt a kép, és egy téglafal tűnt elő. Bizarr volt, hogy egy fatörzs a falból nőtt ki, de a környezetet pásztázó kamera mintha keresett volna valamit, majd megállapodott egy fekete lapos tárgyon. Egy kéz nyúlt alá, és felállította a deszkának tűnő lapot. Az egyik oldalán valóban kivehető volt az 1611, de az írást már nem lehetett elolvasni. Téglakupacokon botladozhatott a fiú, faágakat tört, majd oldalra húzott lomb alá tolta a kamerát. Néhány tégla repült egy fa tövébe, aztán Ferike arca látszott, ahogy nevetve mondja: Megmutatom a tavat. Lerögzítette, a kamerát, aztán furán távolodott, majd többször is visszanézett, stabilan áll-e. Nem volt ez igazi távolodás, csupán leguggolt, és ágakat tört, majd hátra dobta. Percek múlva tisztán látszott egy fekete gödör, amin egy fatörzs dőlt keresztül. A mozgó alaknak csak a háta látszott, majd a gerendára támaszkodó két kéz. Ebben a pillanatban mindent elvakító kegyetlen fénycsóva villant. A fény lassan színekre bomlott, és alakokat rajzolt ki valahol a messzeségben. Egymásra dobált fahasábok, rőzsekupac tűnt elő, majd felhangzottak az ismerős, fájdalmas üvöltések, amik egész nap kísértették őket. Láng lobbant, imádkozó torz arcok néztek százával a kamerába, aztán a lángok kitöltötték a monitort.

 Ami minden döbbeneten túl agyukba vésődött, az Ferike sziluettje volt, ahogy hasalva támaszkodik a farönkön a fények felett. Halványodva csapongtak a lángok, új máglyák jelentek meg az éneklők idegtépő hangzavara, és az őrülten sikoltozó asszonyhangok aláfestésére. Tűz csapott ki onnan mélyről, talán az égig is felért néha, de a fiú csak hajolt a lángokba. Aztán csend lett, vége szakadt a filmnek.

– Azután mi történt Ferike? – néztek a fiatalemberre mindnyájan.

– Semmi. Semmi – jött az egyszerű válasz, majd határozott hangon Péterhez címezte: – Azt hiszem, megmelegíthetnéd azt a pörköltet, én addig összeszedem a telefonokat a fűből – majd oldalra fordulva még az ámuló rokonság felé nevetett.

A vidám királylány

Én mindenhova véletlenül keveredek, ezt már sokadszor ismételgetem, de mindhiába, visszaeső vagyok. Isten látja lelkemet, legkevésbé a pecásokhoz szegődnék, ha választanom kellene, milyen társaságban tölteném el azt a néhány szabad órát, ami még a vasárnapból hátra van. Mégis azon vettem észre magam, hogy ülök a fűben, szemből csillog a nap a hullámokon, és a társaságom, akikkel jöttem, zsinórt csomóz, dobozokat rendez, csalikról diskurál.

    – Érzed ezt a levegőt? Szinte hallani lehet a csendet – nézett rám a barátom, aki a fél életét vízparton töltötte. – Ha megfogod az első halad, meglátod, a pecán jár az eszed, még akkor is, ha ágyban henteregsz valakivel.

     – Egyelőre nem kockáztatom a lelki üdvöm, inkább csak nézlek benneteket – hárítottam el a felém nyújtott botot.

      – Ott a kisszék, az a tied lehet mára! – mutatott a kabát halom alól kilátszó alkalmatosságra. – Bárki mögé odaülhetsz, az idegenek sem haragszanak meg érte, csak csendben legyél.

         Mint akivel mára össze van kötve a sorsunk, megmarkoltam a székecske lábát, és elindultam a tó partján, jó pár méterrel a víztől, hogy ne is kelljen köszöngetni senkinek. Nem messze kis erdő volt, szinte a vízből nőttek a szélső fák, és ami a lényeg, senki sem volt azon a szakaszon. Jólesett magamra maradni, szinte felszabadultam a sok rigolyás „szenvedélybeteg" nyomása alól, akiknek az sem volt mindegy, merre tekeredik a kukac a horgon.

         A fűzfák kellemes lombja alatt kis utakat jártak már ki, nem volt ez mindig ennyire kihalt. Olyan volt, mintha gondozott ligetben találtam volna magam, eltekintve attól, hogy egyáltalán nem volt gondozott. A bokrok alá sörös dobozokat dobtak, újságpapír lógott az ágakon, de mégis volt benne valami varázslatos. Külön tavacskája volt a ligetnek, talán a régebben kiöntött tó vize töltötte fel az egyik gödröt, és abban egy másfajta életközösség vert tanyát. Ha már eddig cipeltem azt a horgászszéket, hát ráültem, és elkezdtem számba venni, miféle fickándozó állatkák lakják a pocsolyát. Akkora ebihalak nyüzsögtek, amekkorákat életemben nem láttam, volt, amelyiknek már a két kis lábacskája is látszott. A rétek, vizek átka is innen származhatott, mert a szúnyog lárvák milliószám rebbentek szét, ha vesszővel megpiszkáltam a vizet.

Felkaptam a fejem, mert autók álltak meg a parton, és éktelen lármával jókedvű társág szállt ki. Sípoltak, nevetgéreztek, úgy tűnt a hangokból, mintha egy karneválról szabadultak volna el. Nem érdekeltek, most örültem a magánynak, mert idilli volt ez, nem hiányzott a társaság.

         Már festővásznat is képzeltem magam elé, hogy ezt a nyugodt szépséget gondolatban lefessem, esetleg kis igazításokat eszközöljek – sörös doboz és rozsdás vödör nélkül jobban mutatna a táj –, amikor szinte az orrom előtt hullámok indultak körbe, és rám kiáltott valaki, hogy: Brekk. Ocsúdtam volna a meglepetésből, amikor ijedtemben hátra kaptam a fejem, mert a hang gazdája – egy óriási béka meggondolta magát, és felugrott, hogy pár centivel közelebbről nézzen farkasszemet velem.

         Mindig undorítottak a békák, bár a kíváncsiság is bennem fészkelt, milyen lenne, ha a tenyeremben tartanék egyet, de soha meg nem próbáltam volna eddig.

    – Szerencséd, hogy öregapádnak szólítottál, – mondtam neki, de az csak fújta a tokáját, ki-be járt a levegő a kis lufiszerű zacskójában, mintha válaszolni akarna, de nem jött ki hang a nagy tátogó szájból. Bolondos emlék bukkant fel, a Tom és Jerry film jelenete, amikor a kisegér fenékbe billenti a békát, hogy az a macska szájában köt ki. No, nem! Még sohasem rúgtam állatba, miért pont most kezdenék ilyen aljas dologba? Mert ugye egészen más, ha egy támadó oroszlánnak kirúgja az ember az egyik tépőfogát, de ezt a cseppnyi szerencsétlen fulladozó békát mégsem. Próbáltam az ujjammal megérinteni, esetleg megváltozik a viszonyom velük szemben, ha egy simogatás feloldja az utálatot. Gondoltam elugrik, de mégsem, csak ült, lüktetett a szája alatti zacskó, és bámult rám a kis golyó-szemeivel.

         Nagyon bátor lettem, nem tudom mi adott erőt, mert lassan a széttárt tenyeremet rátettem a hátára, és megmarkoltam. Nem ellenkezett, a lábaival sem karmolt, mint ahogy egy harcos békához illik, csak lapult, és pislogott. Tartottam a kezemben, felemeltem, hogy közelről barátkozzak a látvánnyal, mert nem igazolódott, hogy olyan a bőre, mint a jég, és úgy egyáltalán, kedves állatkának tűnt.

     – No, kispajtás, hogy állunk azzal a három kívánsággal? – szögeztem neki a kérdést. – Míí, hogy az, az aranyhal dolga? Majd, ha vele lesz találkozóm… – folytattam volna a beszélgetést, de felfújta a brekegőjét, és mintha katapultból repítették volna, nekiugrott az arcomnak. Köpni sem tudtam hirtelen, csak kapálóztam, eveztem a karjaimmal, hogy a támadástól ülve tudjak maradni, de hiába, mert hanyatt estem székestől, bele a másik gödörbe, ahonnan fát téphetett ki a szél. Hirtelen felfordult velem a világ, nem csak a székem. Első gondolatom az volt, hogy álmodom.  Fejem alatt levelek, a lábaim az égnek álltak, hasamon a kisszék, és a két mezítelen lábfejem közt, mintha az égből nézne le, egy királylány vigyorgott.

         Csak bámultam rá, nagyon tudathasadásosnak véltem a pillanatot. Az eszméletemet nem vesztettem el, az biztos, mert azt a rusnya békát folyamatosan láttam, csak valahogy most bújhatott el a levelek között. De a másvilágon sem lehetek, mivel a lány, akin ott volt a korona, olyan élethűen nevetett, hogy szinte elszégyelltem magam. Lehet, hogy csak meghülyültem, de mégis az jutott eszembe, milyen szerencse, hogy ebben a gödörben nincs víz, elég lebőgés ez így is.   Feltűnt egy másik lány is, az még talán hangosabban vihorászott, mint a koronás, ő is egy kis fában kapaszkodott egyik kezével, másikkal a könnyeit törölte, amik kicsordultak a nevetéstől.

         Próbáltam méltósággal feltápászkodni, lerúgni a kisszéket magamról, de nagyon esetlen lehettem, mert azok csak a hasukat fogva nevettek a kínomon. Már álltam, amikor a koronás lány hirtelen megingott, lelépett a fűről, bele a tőzeglápos vízbe, ahonnan előbb az én mocskos békám kimászott. Nyúltam utána azonnal, kapaszkodott a karomban, de nem tudtam kihúzni, mert egyik lába mélyen beragadt. Át kellett ölelnem, és húztam lassan, amíg végre kint volt a füvön, de mintha megsérült volna a lába, nem akart ráállni, csak kapaszkodott a nyakamban.

     – A cipőm bele ragadt, ott van lent valahol. Léccci' Panka halászd ki! – Most hallottam először a hangját, mert eddig csak a nevetés össze-vissza hangjait produkálták…, és már egyikük nevét meg is tudtam.

     – Vigyél ki a kocsiig lécccí'! – nézett az arcomba egészen közelről.

Most lett érthető az állandó nevetgélésük, mert a királylánykának a lehelete mesélt az délután laza nyalakodásáról. Talán whisky és szilvapálinka keveréke volt, de az is lehet, hogy némi körteillat is megcsapott, ahogy édeskedve kért, vigyem, mert nem biztos, hogy rá tudna állni a sérült lábára. Látszani nem látszott a sérülés, csak mintha szurokba mártotta volna, fekete, tőzeges sár csepegett róla. A másik lány karja vállig a vízben a nyomát kutatta, majd egy kis cipőfélét húzott elő a sárból, ami semmire sem hasonlított, legkevésbé a másik lábán lévő csodás lábbelire.

     – Pont onnan vettem fel a békát, – szaladt ki a számon.

     – Innen? – mutatott a Panka nevű maga elé.

     – Nem, hanem ahol a királylány lába belesüllyedt.

         Ez olaj volt a tűzre.

          – Királylány, királylány, békás királylány! – szinte énekelve fedezték fel a mesével való hamis egyezést, majd, mint aki nagy felfedezést tesz, a koronás a homlokomhoz szorította az övét, és a szemembe mondta.

      – Akkor te királyfi vagy!

      – Hány éves vagy királyfi? – Panka sem akart kimaradni, hátha mégis igaz a mese, mert annyi ital után akár valósággá is válhat egy kusza látomás.

         Ez most meglepett, mert ha része akarok maradni a történetnek, akkor igazítani kell azokon az éveken, hát egy húszast letagadtam, mert még így is bácsizhatnának, ha szigorúan vennénk a megszólítást.

    – Még sosem csókoltam békát, mégis van királyfim – kiáltotta, a királylány.

    – Akkor gyorsan adj neki egyet, mert visszaalakul! – Panka nagyon lelkes volt.

         Éppen akkor értünk ki a fák takarásából, már látszott a horgászok csendes csapata, amikor a lány beteljesítette a mesét. Úgy csókolt, olyan erővel, mint amilyen ragaszkodással kísért bennünket a pálinkaillat. Ahogy így visszagondolok, a kettő közt szoros összefüggés lehetett, de az egyáltalán nem zavart, viszont furán éreztem magam, hogy egy lány ficánkol a karjaimban, amint bújok ki a bokrok közül, a másik meg lármásan nevet mellettünk.

         Néhány lépés után ocsúdtam fel, hogy mennyivel más most a parkoló, ahova be szoktak sorjázni a pecások.

Két Buick La Crosse állt a kis tér közepén, körülöttük vagy hatan, arrébb három ember, látszott, hogy ők most dolgoznak, vagyis a két sofőr lehetett, és egy nagyokos. A nagydarab óvó bácsi jött is felénk, amint észrevett bennünket, de nem szólt, csak ballagott velünk visszafelé, amint kiderült, hogy nincs szükség a segítségére.

         Pillanatok alatt körbevett bennünket a jókedvű társaság, ugratták egymást, nem tudtak mit kezdeni a helyzettel. Mentem volna már vissza a haverokhoz, akik messzebbről lesték mibe keveredhettem, de az én királylányom nem tágított mellőlem akkor sem, amikor kiderült, hogy semmi baja a lábának, csupán sáros.

     – Segíts léccci! – nézett rám, és mozgatta a lábát, hogy valamit jó lenne csinálni vele.

     – Oké, pillanat, és megoldva! – értettem meg mit akar, és odamentem a barátomhoz.

         – Elviszem egy percre a vödrödet, rögtön hozom – kaptam fel az edényt, és loccsantottam ki a vizet belőle.

     – Neeee! – Már késő volt, én is láttam, hogy vagy tucatnyi kishal vergődik a fűben. – Dobáld vissza őket, élő csali kell!

     – Nem lesz azoknak semmi bajuk. Legeljenek addig, pár perc, és jövök.

Merítettem vizet, majd baktattam vissza a húsz méterre lévő társasághoz. Azon gondolkodtam, ennek a lánynak melyik lehet a fiúja, esetleg az apja, mert úgy tűnt, mintha nem mernének hozzáérni, és hát, hogy viselkedjek ezután? Én egy idegen vagyok csak, miféle úri társaság ez? Természetes nekik, hogy egy magamfajta, szinte kiszolgálja a lányt. Mintha csoportképhez álltak volna be, úgy várakoztak. Középen a királylány – le nem vette volna fejéről a koronát; még mindig fél lábon –, az egyik sofőr tálcát tartott a kezében, tele apró poharakkal, éppen töltötte őket, de fél szemmel ő is rám pislogott, ahogy zavaromban ki-kiloccsantottam a vizet. Amikor közel értem, el is múlt a zavarom, mert azonnal értettük egymást a két lánnyal, elvégre egy mesében szerepeltünk.

         Letettem a vödröt, karba tettem a kezeimet, és néztem, ahogy a lány a sáros lábával beleáll. Rám nézett, mintha nem értene valamit; pillantásával intett, hogy kicsit segítsek már, vagyis mossam a lábát. Hát én mostam! Fél szemmel oldalra figyeltem szól-e valaki, hogy azért mégiscsak illetlen, de nem. Hoztam volna tisztább vizet is, hogy arra feljebb ne ezzel a vízzel, de féltem, mire visszaérek, ezek eltűnnek. A törölköző, amit a sofőr hozott, azonnal elszíneződött, de én mindig a tisztább részével töröltem, ahogy illik. Lehet, hogy kicsit belefeledkeztem a törölgetésbe a térdei felett, mert a lány vállamra tette a kezét és cinkosan súgta.

     – Te királyfim, ne vidd túlzásba, mert ha bepörgetsz, nem állok jó magamért – és mint aki jó viccet mondott, nevetett is hozzá!  

         Nem válaszoltam, de éreztem, hogy a mese még él, és egyikünknek sincs kedve a valósággal törődni.

         Természetesen minden történet véget ér egyszer, hát a bohém társaság is elviharzott hamarosan. Ez az egy óra úgy kibillentette a megszokott kis világomat, hogy valódi űr maradt utánuk. Fásultan mentem vissza a székért, ami még ott hevert a gödörben. Nem érdekeltek már az ebihalak, a rusnya béka sem. Az én mesém már nem kötődött hozzájuk, az én mesémből csak a nevetés maradt, a cinkos játékosság, és a remény, hogy ha egy percre is, valamikor folytatása lesz.

(Gengszterecske nagy dobása,

vagyis: egy tévedésből megesett eset.)

Ma reggel elhatároztam,

ezennel megkomolyodom!

Oly könnyű vagyok, szép lett minden,

új élet kell, itt az alkalom.

Még a régi főnök hív,

minden-csibészek atyja,

benézek hozzá egy vizitre,

dolgozhatom neki, ha annyira akarja.

Csoda kégli medencével...

ó anyám!... ha egyszer nekem is...

A gazda, gonddal ráncolt, volt-víg fickó

dirreg-durrog: hamis a nő! Mind hamis!

Drága uram, kedves főnök ne hidd!

nem úgy van az, nem oly sötét az az éj!

Én leltem egyet, vannak még csodák,

elragadott, megforgatott, ellepett az égi kéj.

Ha láttad volna, ahogy ringott,

az a kecses járás a seregnyi rút között!

Megsúgta, mikor csendet leltünk kis szobában,

- titok legyen! - ő egy vén kujontól megszökött.

Nem is csoda! Igéző szemek, rezgő pillák,

anyajegy a baloldalon, orcájának csendes éke,

haj zuhatag keretében Madonna arc,

csábos mosoly, dús szájának nemessége.

Mindez semmi! De nem mondom el mi történt még,

ahogy életre kelt láza s álma,

ahogy az érzékiség tetté válva sikongva liheg,

óh az édes... bajuszt csinált csupasz számra.

de de... fönök, miért emlegeted oly lelkesen,

ecsetelve részletesen eunuchok rémes kínját?

A kép a falon de szép! Egy menyasszony az oldaladon,

ahogy eldobja az unott pártát.

Oly ismerős! Igéző szemek, rezgő pillák,

anyajegy a baloldalon, orcájának csendes éke,

hajzuhatag keretében Madonna arc,

csábos mosoly, dús szájának nemessége...

Jaj főnököm! Dolgom akadt, elfeledtem ezt meg azt!

Szép a puskád, szép a késed, sőt az egész arzenál,

ne mutasd meg, ne is töltsd meg,

az utcát lesem, jaj de mennék, oda-kintről zene száll.

Hej szabadság édes létem én is szállok!

Kőmívesek, átok népek!  Ily magasra ablakot?

Ha nyaktörés lesz azt se bánom, szerelmemért megcsinálom,

nem szegődöm én most hozzád, keress másik bűn-bakot. 

Távkapcsoló

( Az ifjú riporter)

            A férfi kicsit dühösen huppant bele a fotelbe. A távkapcsoló is mintha csak bosszantani akarná, a tegnap este nézett csatornát hozta be. Valami politikai műsor lehetett, mert az Akiket a Nemzet Nemzett párt képviseletében egy pislogós mitugrász fazon próbált szóhoz jutni, várva hogy a vele szemben ülő idősebb ember befejezze a kiabálós beszédét.  Már kapcsolt volna tovább, de a középen ülő riporternő éppen akkor tette keresztbe a bal lábát a jobbon, és ez odaszegezte a tekintetét. Már nem érdekelte, hogy a Farhátat Mindenkinek párt képviselője mit habratyol, csak a nő lábait figyelte, mikor vált vissza, és teszi a jobb lábát a balon keresztbe. Meg mert volna esküdni, hogy a műsorvezetőn nincs bugyi. El is felejtette a délutáni veszekedést a szomszéddal, már vidám kíváncsisággal akart a végére járni, kifigyelni, mi is az igazság a nő lábai táján. Úgy gondolta, ha visszafelé számolva a nullához ér, bizonyosságot szerez. Ekkor egy férfi lépett be a beszélgetők közé, vázát tett le középre, benne egy virággal, ami eltakarta a riporternőt úgy fél deréktól lefelé. – Hogy törne le a kezed! – csúszott ki a száján, majd tovább morgolódva csatornát váltott.

            A legjobbkor, mert a nulladik csatornán a már régóta reklámozott film kezdődött: A Kapor család. Kapor úr és fia, a kis Kapor ballagtak az udvaron, az idősebb éppen ott tartott a beszédben, hogy „Elhiheted, nekem is voltak rázós eseteim, még ha a képernyőn nyugodt, intelligens emberként jelentem is meg".

            Látszott, hogy az apa amolyan beavatási szertartást rendez a legifjabb Kapornak. Tudott volt az egész Demokratikus Királyságban, a Kapor név összeforrt a riport szóval, és hogy külön-külön nem is érdemes kiejteni őket.

            – Felnőtté váltál kisfiam – kezdte az apa –, most olyan részleteket láthatsz a családi teljesítményekből, amiket gyerekként meg sem érthettél volna. Most megnézheted a nagyapád első munkáját még ezerkilencszáz-hatvannyolcból – egy riportot –, ami ezen a pályán elindította. Még az akkori kultuszminiszter is megveregette a vállát, és bár elismerte, hogy szakmailag kitűnő munka, de sejtelmesen mosolyogva mégis megjegyezte „Ejnye-bejnye Kaporkám!". Sokáig elemezgették a bennfentesek, mit akart ez jelenteni, de titokként lappang azóta is.

            Hirtelen kivilágosodott a képernyő, majd feltűnt a nagyapa húszéves daliaként, mikrofonnal a kezében. Idősebb úrral ballagtak egy udvaron, ahol mindenféle állat szabadon járkált. Úgy tűnt, mintha valahova a Teremtés utáni első pillanatokba léptek volna vissza.

            – Igaz-e az kedves Mocorka úr, hogy  sikerült a kísérletbe bevont állatokkal úgy kommunikálni, hogy ők is az emberi szavakat használják, és nem csak testbeszéddel reagálnak? – hangzott el az első kérdés.

            – Igen, tisztelt fiatal barátom, a Pártunk és Kormányunk által bevezetett Új Gazdasági Mechanizmus lehetővé tette ebben a csodálatos állatkertben ezt a különös kísérletet.

            – Akkor ez világszenzáció, kedves Mocorka Pittyu bácsi!

            – Ugyan, kérem! Munka, kedves barátom, munka! Sok türelem és munka.

            – Mutassunk be a nézőknek egy- két „tanulót", hadd lássák ők is, mire képes a mai tudomány!

            – Beszélgessél velük ifjú barátom! Az itteniek bármelyikét kérdezheted, mindegyik benne van a programban.

            – Amelyik ott kapaszkodik az ágon, azt is? – mutatott egy fára Kapor újságíró-riporter.

            – Mondom, hogy mindegyiket! – mosolygott az idomár-tanár.

            A nagyapa felkiáltott a fa lombja közt megbújó lajhárhoz. – Nem megy a fejedbe a vér, amikor így lefelé lógsz?

            – Mi van!? – kérdezett vissza az állat. A hang inkább böfögésre hasonlított, mint beszédre, de azért érthető volt.

            – Mit szólsz az Új Gazdasági Mechanizmushoz?

            – Mi van? – kérdezett vissza újra amaz.

            – Szerinted ez az új gazdasági megoldás jobbá teszi az állatok életét?

            – Mit érdekel engem. Eddig is lógtam, ezután is lógok – jött a fura hangú válasz, majd a lajhár átmászott egy lombos ág fölé, hogy ne tudják zaklatni a pihenőidőben.

            – Nem egy intelligens jószág – csapott a fejével a riporter a lomb felé.

            – Amaz nagyobb dumás – mutatott ugyanannak a fának a tetejére Pittyu bácsi.

            – A szarka?

            – Az.

            – Hé, szarka, mi az a fényes a csőrödben? – kiabált fel a riporter.

            – Semmi közöd hozzá.

            – Szerinted jobb lesz-e a helyzeted, hogy a Kormányunk fel akarja pörgetni a gazdaságot?

            – Mit érdekel engem! Eddig is loptam, ezután is lopok – csacsogta a madár, és elszállt a közeli strand felé.

            – Ezek nem akarnak szerepelni, úgy látszik – bámult a madár után a riporter.

            – Ilyen a természetük.

            – És őt is megkérdezhetem, kedves Pittyu bácsi?

            – Csak nem bolondultál meg!? Egy hernyó nem tud beszélni. Hangszálai sincsenek, meg ez nem is tartozok az állatkerthez – méltatlankodott az idősödő ember, majd a botjával rácsapott a fatörzsön araszoló féregre. – A Mandula Güzüt kérdezd meg, neki egészen jó a kiejtése.

            – Az meg ki?

            – Hát az állatkert büszkesége: Güzü, a hím majom.

            – De hülye neve van!

            – A látogatók adták neki. Ez kapta a legtöbb szavazatot, amikor nevet kerestünk neki.

            – Hogy szólítsam meg? Nem mondhatom neki, hogy te majom – nézett Pittyu bácsira nagyapa.

            – Szólíts csak Dr. Mandulának! – kiáltott át hozzájuk röhögve a patakon túlról a majom.

            – Na, ne szórakozzál már velem!

            – Ha nem Dr. Mandulának szólítasz, már mehetsz is, mert egy szót se szólok.

            „Hogy a ménkű csapna a majmába" – dörmögött nagyapa, majd hangosan, talán kicsit túl kedvesen feltette a kérdést. – Elmondanád Dr. Mandula, téged hogy érint a kormányunk Új Gazdasági Mechanizmusa?

            – Neked nem mindegy? – volt a kiábrándító válasz.

            – De hát mégis!  Mostantól kékebb lesz az ég, zöldebb a fű… meg hát mennyivel könnyebb lesz az élet.

            – Na, idefigyeljél faszikám! Nekem eddig is ki volt a seggem, meg ezután is ki lesz, úgyhogy szórakozzál mással! – harsogta a majom, majd belevágta magát a patakba, és rikácsolva csapkodta a vizet.

            A bejátszás véget ért, újra a fűben sétáló két, ifjabb Kapor volt látható.

            – Sosem emlegettétek ezt a munkáját nagyapának – fordult a legifjabb Kapor az apja felé. – Az archívumban sem láttam, pedig megmutattak minden nagyapával kapcsolatos filmet.

            – Tiltólistára került ez a kimondottan jól sikerült riport, azért nem mutatták meg neked – válaszolt az apa. – Még mielőtt bemutatták volna a tévében, az a hülye Mocorka Pittyu összedugta fejét az állataival, és disszidáltak. Az egész kísérleti részleg cakkom-pakk lelépett nyugatra. Egyetlen táviratot küldött az öreg nagyapádnak néhány évvel azután.

            – Direkt a nagyapának üzent? A riportról kérdezte, vagy csak úgy…

            – Neki szólt az üzenet. Csak két pici mondat volt, nagyon is jól emlékszem rá. Valahogy így: „Óriásit kaszálunk a cirkusszal tökösöm! Kár, hogy nem jöttél ki velünk!"

            – A te karrierednek is volt egy meghatározó riportja, vagy úgy lassan belemartad magad a szakmába?

            – Nekem kicsit bonyolultabb volt a kezdésem. Tudod, akkoriban volt a rendszerváltás, és nem tudtam, melyik nagyreményű párt szája íze szerint színezzem a műsort, amit egyik barátommal vezettem akkoriban. Mert tudod, azidőtájt három fajta ember volt a politika élvonalában. Voltak a dühösek, akiket az a másik rendszer kirekesztett, mert túl intelligensek voltak, meg voltak azok, aki elégették a pártkönyvüket, és voltak az óvatosak, akik csak elrejtették azt a könyvecskét, „sose lehet tudni, hátha…" megfontolásból.

            – És te?

            – Én tettem a dolgomat. Nézd csak meg!

            Ugrott a kép, a csendes, füves tájat egy nyüzsgő piac váltotta. Az apa kísértetiesen hasonlított az előbb látott nagyapára. Ballagott az árusok asztalkái előtt, a kamera néha őt vette, de látszott, valami különlegességet vadásznak. Egy rendőri intézkedést, vagy egy jó kis veszekedést, ami ilyen helyen pillanatok alatt kialakulhat.

            Ráhibáztak, mert bár a képernyőn nem látszott miért, de egy jó mázsás fiatalember hanyatt kivágódott előttük az asztalok közül. Kapor úr ösztönösen kapott a fiatalember után, ne essen akkorát, amikor hirtelen megjelent egy kicsike öregasszony, és úgy vágta pofon a riportert, hogy a csattanás most, húsz év után is hallatszott.

            – Elnézést, nem magának szántam! – hőkölt egy pillanatra vissza a nénike, majd, mint egy cséphadaró jártak a kezei, csattantak a pofonok a hanyattfekvő fiún.

            – Anya, ne már! Nem látod, hogy itt vannak tévések? Az egész világ látni fogja milyen agresszív vagy.

            – Szétverem a pofádat, te moslék! – sápítozott a nénike. – Reggel kivetted a két zsák krumpli árát is a fazékból, most meg a borsópénzt emelted el. Viszed a kurvákhoz, engem meg itt esz a fene, majd megfagyok, mégsem merek elmenni egy pohárka pálinkát meginni. Spórolhatok én… – forgolódott az asszonyság, látta, amint egyre többen figyelik őket. Hirtelen felkapta a zöldségek közül a fazekat, amibe a pénzt dobálta, ha vevője volt, és úgy csapta szájon a fiacskáját, hogy az újra elterült a földön. – Csak lássam meg itt a piacon Nyihocskát, ráhúzom én annak a fejére is a kasszát! – kiabálta, majd a fazekat lóbálva visszament az asztal mögé, jelezve, vége a mókának.

             A következő kép már a sörasztalnál mutatta a fiút. Kapor riporter éppen tolta az arca elé a mikrofont.

            – Kicsit kemény volt a kedves mama – próbálta bevezetni a riportot, tudva, hogy az előbbi eseményeket felvette az operatőr.

            – Ugyan már! Arany annak a szíve, megtenne értem bármit.

            – Azért segíthetne neki Jocó úr! Szegény asszony majdnem olyan súlyú zsákot húz most is arrébb, amilyen ő maga.

            – Most szórakozol velem, apafej?! Hogy én tróger legyek! Látod a kezemet? Míg a piacon vagyok ki nem veszem a zsebből, csak ha a poharat fogom.

            – No, de, most a rendszerváltás nagyszerű lehetőségeit önnek is érdemes lenne kihasználni, kedves Jocó úr.

            – Jól jegyezd meg öreg, én harminc éves vagyok, és jól megélek így is. Eddig is lógtam, ezután is lógok, oszt punktum.

            – Ez is lehet… – tette volna fel a következő kérdést Kapor úr, de a tolakodó vásárlók közül kibukkant egy jó negyvenes úriember, leguggolt Jocó úr mögé.

            Jocó úr egy szempillantás alatt lekapta a kabátját, ráterítette a férfira, lenyomta a fejét, hogy annak le kellett tennie a kezeit a betonra, aztán ráült, mintha az csak egy szék lenne.

            – Hol az a rohadék? – toppant oda egy asszonyt majd feldöntve a környék talán legsúlyosabb embere.

            A nagy lökdösődéstől a kamera össze-vissza fordulva végigfutott a piacon, majd egy pillanatra mutatta az operatőr szabad kezét, ahogy támaszkodik  egy teli paradicsomos ládában. Jocó úr, mintha nem is hallotta volna a kérdést, félig hátrafordulva a kapu felé nézett, ahol egy asszony kártyából jósolt. A nagydarab ember ezt úgy vette, mintha egy pillanattal előbb ott rohant volna ki az a „rohadék".

            Jocó úr alatt megmozdult az ember, hogy akkor vége a menekülésnek, de emez ráripakodott. – Maradj már te hülye, lehet, erre jön vissza!

            Igaza volt, mert már meg is jelent az üldöző, visszafelé törtetett, és mintha ugyanannak beszélne, végighintette az átkozódását az asztalsoron. – Elkapom őket, és nem érdekel, ha ezer évre leültetnek is, de nyakuk köré tekerem a belüket. Érted, végük! – kiabálta bele egy asszonyság arcába, aki a tenyereiben éppen vagy tíz tojást szorongatott.

            – Ez megteszi veletek, majd meglátod – beszélt a feneke alatt gubbasztó fickónak Jocó úr.

            – Nyugi már! Elment? – hallatszott onnan lentről.

            – Ezt kérdezgesd riporterkém! – hangzott a felszólítás, mikor már mellettük állt az előbb menekülő fickó. – Ez sem most kezdi a szakmát igaz-e Szomjaskám!

            – Mi volt ez, Szomjas úr? Miért volt így kivetkőzve magából ez az ember? – volt az első riporteri kérdés.

            – Ja, hogy a Buldog miért ugrált? Eltűnt neki két raklap almája, ennyi az egész. Miért hagyta ott? Azt hitte, majd a Papula bácsi meg tudja őrizni? Ugyan már! Bár nem is annyira az alma bosszantja, hanem a béka. Pedig azt megtalálja majd, mert begurítottuk az üres ládák alá. Te fizetsz azért ha beszélek neked? – váltott hirtelen a Szomjasnak nevezett úr, és a riporter szemébe nézett.

            – Itt nem arról van szó kedves Szomjas úr – magyarázta volna Kapor, de amaz, mintha vérig lenne sértve, az arcába üvöltötte.

            – Lóvé egy szál se!? Akkor mit tartasz fel kis hülyém? Azt hiszed, annyi időm van nekem?  – majd sarkon fordult, és eltűnt a tömegben.

            – Ki volt ez az ember? Valóban ellopták annak az úrnak az almáját, és a kézi targoncáját? – kérdezte Jocó urat a riporter.

            – Nagy ügy! Meglovasították és slussz.

            – De hát most, a rendszerváltás után már nem kell lopnia. Minden kereskedelmi tevékenység legális.

            – Idefigyelj jóember! Ez a fickó már a bölcsődéből kilopta az összes apróbb játékot. Mikor hazavitték, lehúzták róla a gumibugyit, minden nap kiesett belőle egy két valami kis biszbasz. Mondom, ez fütyül a te rendszerváltásodra. Ez mindig is lopott, és lopni is fog.      – Ugyan kérem! Elmúltak már azok az idők, amikor az önkény…! – Nem tudta befejezni a mondatot Kapor úr, mert oldalról meglökték, majd egy kéz nyúlt be közte és Jocó úr közt az asztalon lévő fröccsös pohárért.

            – Ezt Szomjas hagyta itt? – kérdezte a kéz gazdája, egy alaposan lerongyolódott ember. – A hülyék pont Buldog cuccát csapták el.

            – Nem! A fröccs a tévéseké, te majom! – rivallt rá Jocó úr, de késő volt, mert akkor Gubanc bácsi már szájához emelte a poharat.

            – Hagyja csak, uram, biztosan szomjas a bácsi! – próbálta szelídíteni a hangulatot a riporter, és fel is tette az első kérdést az öregnek.

            – Az ön vállalkozása talán tönkrement, tisztelt bácsika? Az időjárás viccelte meg? Jégverés? Szárazság? Esetleg családi tragédia?

            – Ugyan már! – válaszolt Jocó úr a kortyolgató öregember helyett. – Sose volt neki vállalkozása. Egyszer bankkölcsönből kínosan felépített egy házat, de az asszony vitte az egészet, csak a törlesztő részleteket hagyta meg. Ha jobban belegondolok, ez a balfék az egész fiatalságát végigdolgozta, mégis mindig ki volt a segge a nadrágból, meg azt hiszem, mindig ki is lesz.

            Lefutott a majd negyedszázada készített film, a rendező visszaváltott az előző helyszínre. A mezőn ballagott a két riporter, egyre közelített rájuk a kamera, majd külön-külön mutatta őket, ahogy ütemesen lépkednek. A legifjabb Kapor egyre gyorsította a járását, látszott, valami cél felé igyekszik, majd az apa arcára fókuszált. Pár pillanattal később az egyre távolodó teljesalakos képén látszott, hogy már egy fotelben ül, és a fia után kiabál.

            – Menj fiam, csinálj te is egy remekművet, hadd ámuljon a szakma! Legyél méltó az őseidhez! – aztán az ujjával letörölt egy könnycseppet a szeme sarkából.

            – Megcsinálom! Megcsinálom! – döngték a legifjabb Kapor léptei.

            Az idilli beállítás aláfestő zenéjét lassan paták csattogása váltotta fel, lovak horkanása hallatszott. A  háttérből vidáman kiabáló emberek hangjával keveredett egy harmonika hangja. A halványodó zöld tónusú képbe feldíszített lovas kocsi hajtott be, rajta legények énekelték túlfűtött hangon, hogy:

Taposd, taposd angyalom,

freccsenjen a lé,

itt van már az ideje,

lenyalom majd hallé-hallé.

A legifjabb Kapor úgy tűnt fel újra, hogy azt lehetett hinni, azonnal letapossa a nézelődő tömeg, ami a kocsin ülőkkel együtt üvöltötte a nótát.

             Az ünneplőbe öltözött bámészkodókat pásztázta a kamera, majd megállapodott két beszélgető emberen. A riporter néhány lépést tett, majd mosolyogva kérdezte őket. – Uraim, ezen a gyönyörű napon, a szőlő ünnepén… – de nem tudta befejezni, mert egy fürge fiúcska kikapta kezéből a mikrofont, és mint egy kígyó, bújva, cikázva az emberek között futásnak eredt.

            – Az anyád, te kis gané! – hallatszott még a legifjabb Kapor hangja, ahogy a gyerek után vetette magát, és mint egy tajtékzó bika lökte szét a népet, hogy visszaszerezze munkaeszközét. Bújt ő is, kapkodta a fejét, merre tűnt az apróság, amikor megérezte, hogy valaki belemarkol hátul a zakójába, majd a nadrágkorca alá bújik egy tenyér, és ő teljesen kibillen az egyensúlyából. Az idegen úgy lógatta a kezében, mint egy szatyrot, majd mintha az égből szólna, dörgedelmes hangon kérdezte: – Mit akarsz te az én gyerekemtől te mocsok? Az ilyent minálunk ki szokták herélni, aztán kiakasztják szikkadni az első fára – majd a mellette álló nőhöz fordult. – Ezek a pedofilok már úgy elszemtelenednek, hogy még itt is…!

            – De uram, én csak… hé­ hé, a gyerek veri a mikrofonommal a követ – fakadt ki szinte üvöltve a legifjabb Kapor, de nem merte felemelni a kezét a járdáról mert különben belevágta volna az arcát a betonba. – A gyerek…! – kiáltott újra, de szerencséjére megjelent az orra előtt az operatőr barna cipője, – meg még másikak is, amik nem voltak ismerősek.

            – Engedd el Gazsi! – szólt egy erélyes hang. Rá lehetett ismerni az előbbi interjúalanyok egyikére. – Ez a tévétől van!  Valami mikrofont keres vagy mi a fenét. Azt mondja, kiesett a táskájából.

            – Nem a gyereket kergette? – kérdezte szelíd hangon a megszólított, majd elengedte a nadrágkorcot, mire a riporter lehuppant a földre.

            – Még mindig veregeti vele a földet! – nézett felfelé a legifjabb Kapor, de még fel sem állt rendesen, az operatőr kikapta a fiúcska kezéből a mikrofont, és már nyújtotta is oda neki.

            A kocsik nagyon lassan haladtak, mert egy rezesbanda állt be közéjük, és most ők diktálták a menet ritmusát.

            – Köszönöm uram, hogy megmentett ettől a vadállattól! – porolgatta magát a riporter, amikor néhány lépéssel arrébb megálltak.

            – Szerencséd volt kispofám, hogy időben utolértünk, mert ez a Gazsi nem gatyázik! Ez odacsap.

            – Elnézésüket kérem a kis intermezzóért, de ha folytathatnánk az előbbi beszélgetést, megköszönném! – próbált visszatérni Kapor úr a néhány perce megkezdett beszélgetésükhöz. – A nevüket, ha lehet az uraknak?

            – Én Gurugyva Kázmér vagyok – hajolt a kamera felé a megszólított –, ez meg itt a Csüccs Feri, az üzlettársam.

            – Az, az úr is a köreikhez tartozik, aki olyan csúnyán bánt velem az előbb? – tette fel élete első komolyabb kérdését a legifjabb Kapor.

            – Ugyan kérlek! A Gazsi az egy…az egy…

            – Az egy léhűtő – sietett a barátja segítségére Csüccs úr. – Te, ha élne még Kádár apánk, már rég lecsukatta volna közveszélyes munkakerülésért!

            – Úgy van! – tért magához Gurugyva Kázmér. – Ez életében még egy szalmaszálat sem tett arrébb. Ez világ életében lógott… meg azt hiszem, lógni is fog.

            – Egy szót se többet róla! – terelte a beszélgetést a riporter. – Inkább arról beszéljenek az urak, hogy állnak a szőlőskertek? Zsendül-e már a bogyó? Esetleg már volt egy korai szüret is?

            A két riportalany egymásra nézett, látszott, hogy nem értik a kérdést, sőt mintha kétségük támadt volna, hogy a kérdezőnek kilenne mind a négy kereke.

            – Miféle szőlőskert? – kérdezett vissza Csüccs úr.

            – Hát a szőlőskert! A szüret… Szüreti mulatságon vagyunk, gondolom, ez a legkézenfekvőbb kérdés.

            – Mííí? …hogy nekünk szőlőnk! – hahotáztak az üzlettársak. – Nem hülyültünk meg, hogy egy nyűgöt vegyünk magunkra.

            – Akkor miféle üzletben társak önök, ha szabad kérdeznem?

            – Miben-miben?  Mindenben!

            – Ezt hogy érti az úr?

            – Na, idefigyeljél riporterkém. Ma a pályázatokban van a lóvé. Pályázni-pályázni!

            – És milyen területen?

            – Az mindegy. Remélem, a részleteket nem akarod kiszedni belőlünk! – nevettek.

            – Azért talán… néhány szóval, ha felvázolnák az urak! Ígérem, semmi kompromittáló adatot nem hagyok benne a riportban.

            – Nézd öcsém! Az, hogy visszaosztani, meg kicsi kapcsolati tőke, számodra úgysem mond semmit.

            – Maradjunk abban, hogy számla legyen elég – vágott a barátja szavába, Csüccs Feri. – Az a fontos, hogy le legyen papirosozva minden, és akkor fut a szekér.

            – De hát az lopás uraim! – bukott ki a riporterből.

            – Mindegy minek nevezed pajtikám. Mi eddig is ezt csináltuk, és ezután is ezt csináljuk.

            – Akkor most kit szólítsak meg önök szerint, hogy egy egész évben a szőlőben dolgozó emberrel beszélhessek?

            – Hááát, itt nem nagyon van olyan – tétovázott Gurugyva Kázmér. – Ezek itt ünneplő emberek fiacskám! Vannak itt még külföldiek is, meg az atyaisten tudja mifélék, de hogy egy olyan gürizőst találj… Esetleg, ha kimész a rozoga dűlőbe, a Mazsola Jani bácsit, meg a Csóri Tónit kérdezd, azok most is kint vannak dolgozni.

            – Ők komoly birtokkal rendelkeznek? – örült meg a riporter, hogy végre bemutathatja valakin keresztül ennek a szép hivatásnak a rejtelmeit.

            – Ne röhögtess már! – hahotázott a két férfi. – Azok napszámosok. Még hogy birtok! Azoknak mindig ki volt a fenekük a nadrágból, és dolgozhatnak akár még vasárnap is, akkor is ki lesz, míg élnek.

            A legifjabb Kaporral forgott a világ. Sehogy sem értette ezt a vidéki életet. Lassan bandukolt, távolodva az ünneplőktől, a zene is csak foszlányokban érte utol. Az operatőr nem akarta megzavarni az elmélyülten gondolkodó munkatársát, csak tartotta a kamerát, hátha jók lesznek még ezek a képek valahova.

            Az ifjú riporter még egyszer végig akart nézni a településen, ahonnan most is hallatszott a zene, de a szeme megakad Nyihocska faluszéli intézményén. Hirtelen felvillanyozódott, mert a nagyapa is említette, és az apa is készített már riportot a piroslámpás házban. Igen, ez a nap már annyi keserű perccel verte, megérdemel egy kis kikapcsolódást. Hátranézett, kezével a ház felé mutatott, kérdezve a kollégát, mit szólna egy kis lazításhoz. Annak az arcán csak egy fanyar mosoly suhant át, és a szabad kezével ő is arra intett. A következő pillanat végképp megpecsételte a legifjabb Kapor hangulatát. Pislogott a piros lámpa! Szinte sokkolta a mondat, ami még az apa riportjában hangzott el Nyihocska szájából „Ha túl vannak terhelve a lányok, akkor pislogtatni szoktam a lámpát, hadd tudja a jónép, hogy hosszú a sor".

            A férfi már vagy a hatodik csatornára váltott, de egyik sem tudta ott marasztalni. Az Egészségőr is elvesztette a varázsát, pedig ott régebben nagyon komoly elemzések zajlottak. Valahogy lekötötték az embert. Akkor ábrándult ki abból a csatornából, amikor az a fórum ment estéről estére. A Kutyahúzogatóval kezdtek, ami nagyon lekötötte, mert a meghívottak igazi szenvedéllyel ragaszkodtak az igazukhoz. Még talán a második rész is, de a harmadik hajmeresztően felháborító volt. Igencsak várták a szomszédok is. Úgy hírlett, még a boltok is hamarabb zártak aznap, mivelhogy a beharangozott cím nagyon figyelemreméltó volt: „A maszturbáció, a spórolás leghatékonyabb formája". Hát menjenek a fenébe! Csináljanak hülyét másból! Ha ennek akár a fele is igaz lenne, neki már Ferrarival kellene járnia, és nem azzal a rohadt rozsdás biciklivel. Könnyen beszélt az a betelefonáló nő, hogy ő legalább három válást spórolt meg, és egyébként is, ha a fertőzésveszélyt akárcsak egy ezreléknek veszi, akkor az legalább évi egy eset.  Menjen a…

            Talán ha megtalálja azt az új csatornát… azt a, hogyishívjákot. „ A nemzeti kötözködők" a neve, ha a Pleccs bácsi nem hazudott.

             Meg is lett hamarosan. Ott volt! Ott, ahol senki sem gondolta volna úgy elsőre. A nulladik csatornán! Ezt a csatornát csak azért találták ki a nagyokosok, hogy minél kevesebben nézzék, mert ugye ki a csuda keresi pont a sehányadik helyen. Mert hát ott nem jellemző, hogy találnának is valamit.

             Éppen egy bejátszás volt, amikor odakapcsolt. Széles, nagyon széles, talán nyolc sávos is lehetett az út, ahol a tüntetők, és az ellentüntetők haladtak egymással szembe. Köztük vagy száz rendőr vigyázta a rendet, vagyis, hogy még véletlenül se tudjon megütközni a két tábor. Látszott, melyik az ellenzéki oldal, mert azoknál magasra emelt transzparenseken kormányellenes jelszavak hirdették, „Le a hatalommal!", míg a másik oldal csak a rendőröket tudta felmutatni.

            Ekkor váltott a rendező. A következő pillanatban már a stúdióban ülő nyolc ember egymás szavába vágva beszélt. Az asztalra hajolva próbáltak az ellenfél arcához minél közelebb hajolni, hogy végre megértsék már azok a barmok.

            – Provokáció! – kiabálta a kerekfejű fickó. – Nem látod gyúrtagyúkám? – címezte a tőle másfél méterre ülő kormánypárti szakértőnek. – Pistyukám! Hallod, Pistyukám! – kiabált már hátrafordulva, szinte bele a kamerába. – Játsszátok be!  Játsszátok tovább! Most figyeljél kisbutám! – hangoskodott, mert újra az asztal túloldalán ülök figyelmébe akarta ajánlani pártja észrevételét. – Figyeljétek a fickót, aki ott előttem ugrált, mielőtt elkezdtem futni! Ha levennénk róla az álbajuszt, meg a parókát, kit látnánk? Na, kit? A ti minisztereteket… ha nincs neki ikertestvére! – emelte fel az ujját, hogy ő akár enged is a támadás hevességéből, ha azok ki tudják mosni magukat.

            Váltott a kép, újra a két tömeget mutatta, de a köztük álló rendőrök már a határozottságukat  demonstrálva, átlőttek néhány könnygáz gránátot az ellenzék közé.  Azok, mintha rajtpisztoly durrant volna, egyszerre fordultak meg, és őrült irammal, futásnak eredtek. Szinte kiürült az aszfalt, ismét élesen látszódtak a sávokat elválasztó vonalak. Meglepő volt, hogy a füstölgő bűzbombák között egy ember mégis ott maradt, különböző figurákat mutogatott a vonuló tömeg felé, és ütemesen hátrált, hogy a távolság megmaradjon köztük.

            – Most figyeljétek! – hallatszott a kerekfejű hangja.

            A fickó a képernyőn totálképben mutogatott. A karját behajlítva, a másik karját szorongatta, néha mintha odaveregette volna, üvöltözött. Nem lehetett hallani miket mond, de gondolhatta mindenki, aki nézte. Amikor biztonságban érezte magát, megfordult, letolta a nadrágját, és a hátsóját a tömeg felé fordítva elkezdett futni, csoda, hogy be nem akadt a lába a nadrágja szárába.

            – Most figyeljétek! – hallatszott újra a kerekfejű hangja. – Ha a bajuszt, és a parókát levennénk róla, kit látnánk?

            – No, ez tényleg egy nulla csatorna – dörmögte a férfi, és kikapcsolta a készüléket.*

Az a pillanat

Langyos vágyakban unottan fürödve,

szívtelen ritmust rezegnek a dobok,

íztelen italom, már szomjamat nem oltja,

parazsam hamu lett, csak az idő robog.

Hiteltelen csodák hitemet emésztik,

mert ördögi a szép, az áldozat is hazug.

Vándorútra keljek, szerencsém keresni?

hol van, 'kiért lettem, mit rejt ezer zug?

Borgőzben vibráló, vágyébresztő bájak

lasszóján vergődve csiholjam a reményt?

Imát mormoljak, jósok szavát lessem,

tobzódva öleljek, vagy csiszoljam az erényt?

Lovak közé azt a gyeplőt, vágtass te idő,

nyűglődni kár, a szerencse úgyis vak!

Friss vizet keresek új keresztelésre,

vesszen a tespedés, vesszenek a szavak.

Víz hangja csicsereg, a függönyt lebbenteném,

de... de...megáll a lendület, lépésem béna,

álmom  néz vissza rám, hús-vér igézet,

bár ezer szó tolul fel, torkom mégis néma.

Nincs sikoly, rezdülés, tettetett ijedtség,

csak szótlan meglepetés, vágyban ezer íz,

és én most várok, várok, várok, amíg

boldog kéjelgéssel, csobog az a víz.

2009.07.19

Ma elindítottuk az új blogunkat. Kérjük kövesse figyelemmel, igyekszünk mindig friss információkat közölni. Az üzenetek nyomon követése RSS csatornán keresztül is lehetséges.